Tünde rámosolygott a kis gézengúzra. Látszott a lurkón, tudja jól, tilos dolgot művel, hiszen félszemmel édesanyját figyelte, miközben csintalankodott.
— Nem szabad! — hagyta abba Tünde a mosolygást. Tiltani nem lehet mosolyogva.
A kicsi, még mindig édesanyját figyelve, megismételte. Hátha mégis…
— Nem szabad! — erőltetett magára Tünde szigorú tekintetet, bár legszívesebben elnevette volna magát a kis csínytevő kópé arca láttán. Nyomatékként mutatóujját is felemelte. Hiába. Huba ugyan bizonytalanabb mozdulattal kísérletezett tovább, de nem hagyta abba.
— Azt mondtam, nem! — kapta le kisfiát az ágyról, és tette le a földre. Huba bevetette az adu ászt. Visítva verte magát a földhöz.
— Még akkor sem! — zárta le a vitát Tünde, mosolyogva hagyta egy percig jelenetet rendezni, majd felvette a kapálózó gyerkőcöt.
— Gyere, tegyelek tisztába, s utána megyünk a baba-mama klubba. Lesz ott sok gyermek, és játék… — kezdte csigázni a gyermek képzeletét.
Végig kedvesen mesélgetve vette fel a harcot a pelenkázásért sohasem rajongó fiúcskával, kezébe adva kedvenc kisautóját, mely ezúttal nem aratott túl nagy sikert. Ám a gyakorlott anyai kezek végül győzedelmeskedtek a kapálózó kis lázongón. „Hej, mennyivel könnyebb egy anya sorsa manapság e modern bugyipelenkákkal, mint annak idején…” — gondolta. Az öltözés már könnyebben ment, főleg, miután a tuké, vagyis a cipő is előkerült, amely mindig a tömbházlakásból való távozást jelentette.
Először ment a Brassó másik végén „székelő” klubba. Nemrég költöztek ide, az ismeretlenbe. Bérelt lakásuk otthonossá tétele, majd leendő rendelőjének berendezése minden idejét lekötötte. Már nagyon vágyott társaságra, főleg magyar szóra. S e klubban Huba is lehet, jól érzi majd magát.
Senkit sem ismert. Férje szerzett tudomást a klubról. Kicsit félszegen foglalt helyet az egyik félreesőbb széken. Hubának viszont nem voltak gátlásai.
— Attó! Attó! — csatakiáltással dobta le a földre a sajátját, megpróbálván birtokba venni egy másikat, pirosat… No, persze, ebből azonnal konfliktus lett. A magántulajdon védelme ősi ösztön… Némi kettős anyai közvetítés után az autók ideiglenesen gazdát cseréltek, s szent lett a béke.
— Üdvözöllek! Téged még nem láttalak! Kata vagyok! — nyújtott kezet a másik anyuka. — Ő pedig Lacika — mutatta be kisfiát is.
— Én Tünde, ő pedig Huba — mosolygott vissza. — A másiké mindig érdekesebb… — magyarázta kisfia bizonyítványát.
— Azért jó itt — nevetett vissza Kata, majd, mivel újabb közelharc nem alakult ki a „játszótéren” helyükre ültek.
Miközben a gyermekek játszottak, folyt az anyai tapasztalatcsere is, táplálkozásról, szoptatásról, öltöztetésről, fogzásról, viselkedési és egészségügyi problémákról, engedékeny nagymamákról, meg mindenbe beleszóló anyósokról, apákról pro és kontra… Időnként a hozzászólásokat a mondat közepén szakította meg némi gyermeksírás, vagy közbe kellett lépni a játéktéren fellángoló indulatok miatt…
Eleinte Tünde csak hallgatta a többieket. Ám amikor Emese kiscsoportos óvodás kislányának önzéséről kezdett panaszkodni, pedig férjével mindent megpróbáltak, nem tudtak ráhatni sem szép szóval, se büntetéssel, már nem állta meg, közbeszólás nélkül.
— Gyakran követjük el a hibát, hogy felnőtt szemmel ítélkezünk gyermekeink felett. Egyik ilyen gyakran elkövetett hiba, a kisgyermek önzőnek címkézése. Hiányzik belőle az empátiára való képesség, vagyis, nem képes beleélni magát a másik helyzetébe. Abban az illúzióban él, hogy a másik is ugyanazt tudja, érzi, mint ő. Ezért nem lehet őt önzőnek nevezni. A kisgyermekkori egocentrizmus nem hasonlítható össze a felnőtt önzésével. Nyolc hónapos kora előtt a baba még a tárgyállandóság képességével sem rendelkezik. Amit nem lát, az megszűnik létezni. Nem emeli fel a pokrócot, hogy megtalálja a szeme előtt az alá rejtett tárgyat. Másfél éves kora körül lesz képes tárgyakat más tárgyakkal szimbolizálni (például a játékkal az autót vagy csibét), sőt, hangsorokkal, szavakkal is helyettesíteni. De a szavak kétéves korig csak konkrét tárgyakra, cselekvésekre, tulajdonságokra vonatkoznak. Olyan elvont fogalmat, mint önzés, ő még hét éves korában sem igazán ért meg, azon kívül, hogy valami csúnya dolog. Mi több, óvodáskorban gondolkodása még egydimenziós, vagyis nem képes több kritériumot figyelembe venni: a sajátját és másét. Ha egy magas edényből áttöltöm a vizet egy laposba, azt hiszi, a víz mennyisége megváltozott. Nem tud a számára konkrét hosszúságtól elszakadni… Megérteni valójában mi az önzés, egyszerre saját szempontját (szeretném a játékot, csokit) és a másik szempontját (a másik gyermek ugyanazt kívánja) kellene figyelembe vennie. Erre nem képes szinte iskoláskorig.
— Valóban… — felelte mintegy megvilágosodva egyik anyuka. — Ha azt kérdem Csillától, epres vagy málnás fagyit kér-e, választ. Ha már három lehetősége van, például epres, málnás és csokis, zavarba jön…
Némi békéltetés után ismét helyreállt a béke a gyermekporondon, és folytatni lehetett a visítás által megszakított beszélgetést.
— Mondok én olyanabbat — szólt közbe Kata is. — Kezdő tanárként fizikából az osztályozást, rendszerezést tanítottam fizikából. VI. osztályban! — emelte fel a mutatóujját figyelmeztetőül, hogy nem óvodásokról van szó. — Mivel a gyermekek remekül választották ki több tárgy közül a köröket, háromszögeket, sikeresen állítottak öt kört átmérőjük csökkenő sorrendjébe, következő órán rögtönzést írattam. Gondoltam, néhány jó jegy sikerélmény lesz, s jó bevezető a fizikatanuláshoz. Adtam nyolc mértan alakzatot nekik, abból négy téglalapot, s a téglalapokat hosszúságuk növekvő sorrendjébe kellett állítaniuk. Még Nagy Zsoltnak sem sikerült, aki következő évben, hetedik osztályban dicséretet kapott az országos olimpiászon… Nem tudtak egyszerre három kritériumot figyelembe venni. Tizenegy-tizenkét évesen! — hangsúlyozta még egyszer.
— Remélem nem írtad be…
— De nem ám! — nevette el magát Kata. — Hazamentem, és elővettem a pszichológia jegyzeteimet. Piagetnek milyen igaza volt! Nem hiába tartják a modern pedagógia egyik megteremtőjének. Bocs a félbeszakításért.
— Kösz a kiegészítést — adta vissza a labdát mosolyogva Tünde. — Az elvont gondolkodás képessége csak iskoláskorban jelenik meg, de tizenegy éves korig nagyjából csak konkrét tárgyakra, emlékekre tudja alkalmazni. A valódi absztrakt gondolkodás csak azután, a serdülőkor kezdetén jelenik meg. Emiatt jelent nehézséget a gyermeknek elképzelni, mi lesz, akkor ha…, mit fogok tenni akkor ha… és ezt nem tudja valami konkrét tárgyhoz, emlékhez kötni. Emiatt nem igazi önzés az óvodásé, csak egocentrizmus.
— S akkor szerinted mi a teendő? — érdeklődött Emese, aki felvetette a problémát.
— Rengeteg türelem, megértés, elfogadás szükséges, és tükröt kell mutatni neki. Szembesíteni, mit gondol, érez a másik, és megoldást kérni tőle a másik problémájára. Eleinte alternatív megoldást ajánlani, és rábízni, elfogadja-e. Előbb-utóbb ezt siker koronázza.
— Pszichológus vagy? — érzett rá Kata.
— Igen, gyermekpszichológus — mosolyodott el. — Nemrég költöztünk Brassóba, és épp készülök a Gólya utcában rendelőt nyitni.
— Piagetnek nem akadtak kritikusai? — kérdezte Erika. — A pszichológusok mind kritizálják egymást…
— És semmi sem vitte jobban előre a pszichológiát, mint e viták… — mosolyodott el Tünde. — Felrótták neki, hogy az általa szakaszokra osztott fejlődés nem annyira ugrásszerű, a nem nyugati civilizációjú társadalmakban kevésbé érvényes, egyes gyermekek gyorsabban mások lassabban fejlődnek, lásd az IQ-t, s azt is, hogy ugyanaz a gyermek bizonyos szempontból gyorsabban, másból lassabban fejlődhet, egyiknek matematikához, másnak a művészethez van tehetsége… Ez végeredményben az elméletet magát nem kérdőjelezi meg, legfeljebb a határ nem kétéves, hanem teszem azt, húsz vagy harminc hónapos korban jelenik meg… Megállapításai némi pontosítással ma is megállják a helyüket.
Egy újabb csetepaté a gyermekek közt másra terelte a beszélgetést. Észrevétlenül telt az idő, vége lett az ülésnek. Kata és Lacika a buszmegállóban érte utol Tündét és Hubát.
— Jól értettem, hogy a Gólya utca környékén laktok? Gyertek be hozzánk!
— Már késő van, és… — szabódott Tünde.
— Akkor holnap délelőtt?
— Köszönjük a meghívást, tízre ott leszünk! — felelte örömmel.
Másnap meg is jelentek, Tünde gyalog, Huba a pedál nélküli triciklijén.
— Azt a… Milyen sebességed van! — nézett nagyot Kata. — Mióta tudsz biciklizni?
— Egy hónapja kapta. Eleinte nem rajongott érte. Felültettem, s egy kötéllel húztam. Nagyon kellett ügyelnem, mert gondolt egyet, s menet közben leszállt. Ám egyik nap, egy lejtőn rájött, hogy ő is tudja hajtani. Azóta nem tudom leszállítani. Ha esik, ha fúj, kiköveteli a bicicizést. Apja fia… Hűűű! Micsoda autód van! — fordult Tünde figyelme Lacika felé, aki egy szintén pedál nélküli, lábbal hajtható kisautón jelent meg. Persze, dicsekedni.
— Ni, mim van!
Hihetetlen, Huba nem kezdett szokása szerint versenyezni, hanem leszállt a triciklijéről, és odament a kisautóhoz. Lacika is kiszállt, de felismerve a helyzetet, hogy a betolakodó kezet akar rá tenni, így az egri vár hős védelmezőhez méltóan állta Huba útját. Némi anyai előrelátás és rábeszélés után mégis békében történt a járműcsere. Mindkét fiúcska birtokba vette az újat, bár miután fel és bepattantak szerzeményükbe, kissé ellenségesen, de nagy-nagy dilemmában szemlélték egymást, mint két bokszoló a világbajnoki döntő előtt. Minden anyai győzködés ellenére szemmel láthatóan nem díjazták a másik „honfoglalását”, igaz, szerzeményükről se szerettek volna lemondani. Pedig Huba bármilyen játékát hajlandó volt megosztani más gyermekkel, ha kapott helyette másikat. De a bicici az más… Végül a bajvívás elmaradt, csak távozáskor tört ki a hiszti. Hubára semmilyen észérvvel nem lehetett hatni, mert se kiszállni a kisautóból nem akart, de a triciklijét otthagyni sem… Végül, mivel Lacikát békésebb természettel áldotta meg a sors, Tünde mindkét járművet magával vitte az:
— Este, ha lefektettem, majd a férjem visszahozza! — ígérettel.
Huba rajongását is meg lehetett érteni. Nem akármilyen autó a Lacikáé. A cabriónak ajtaja van, csomagtartója, dudája, kormánya…
A hétfő reggel a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Huba becumizta reggeli tejadagját, Tünde tisztába tette, majd nekiállt megfőzni az ébresztő fekete mérget. Még el se készült vele, amikor Huba már ott lovagolt triciklijén a kijárati ajtó előtt, jelezve, hogy „bicicizni” akar. Következett a szokásos anyai alkudozás: még reggelizni is kellene, meg reggeli toalett, meg…
— Aztán megyünk! — ígérte meg.
Némi hiszti és anyai pedagógiai zsenialitás után megszületett a halasztás. Végül lehet közölni az egyre türelmetlenebb gyerkőcnek:
— Látod, én is öltözöm már!
Néhány pillanat múlva Huba ismét ott posztolt a triciklijén lovagolva az ajtó előtt, jelezve, anélkül nem hajlandó kimenni a házból.
— Azonnal! Látod, elővettem a tukédat, azt is felhúzzuk, én is előveszem az enyémet a cipőszekrényből — nyugtatta kisfiát. — Megyünk Lacikáékhoz!
Miközben mindezt végrehajtotta, Huba bicicistől eltűnt a szobájában, majd megjelent a járókával, aminek segítségével tanult meg járni. Ám mióta ráérzett a bicicizés ízére, egyszer sem vette elő az egykor kedves tárgyat.
— Hol van a bicicid? Nem azzal megyünk? — nézett nagyot Tünde.
Huba válasz gyanánt megrázta a fejét. Édesanyja csak nézett tágra nyílt szemekkel, majd az egyetlen lehetséges választ képtelen volt elhinni.
— Mert kölcsön kell adni?
Huba nem mondott igent, de nemet sem… Hallgatás beleegyezés…
— Nem, nem, és ismét nem lehet! — győzködte magát Tünde. — Ez ellentmond minden pszichológiai fejlődéstörvénynek. Egyéves és három hónapos gyermek nem képes végiggondolni és levonni a következtetést: „Ha odamegyek, kölcsön kell adnom a bicicimet. Én ezt nem akarom. Ha akarom az autót, valamit kell adnom helyette, különben Lacika nem engedi meg, hogy játsszak vele. Viszem inkább a járókát!” Nem, nem és nem lehet! Piaget forog a sírjában…
Legutóbbi módosítás: 2016.06.19. @ 11:24 :: Vandra Attila