Réka praxisa alatt sok meglepő történettel került szembe. Ám a következőt biztosan nem fogja egyhamar elfelejteni.
Harminc körüli asszonyka jelent meg nála a rendelőben, gyermek nélkül. Választékosan öltözött, bár ruhája nem készült drága anyagból, alig észrevehető sminkje jól illett hozzá, apró, arany fülbevalót viselt, egyik kezén jegygyűrű, a másikon egy vékony apró köves, finom arany nyakláncán apró kereszt. Cipője alig-sarkú, kényelmes, vállára vetett táskája azonos színű. Modora — ahogy bekopogott, köszönt, bemutatkozott és tekintete — tanult emberre vallott. Gondterhelt, feszült arca nem meglepő, hiszen ha nem aggasztaná valami, nem jönne ide.
— A gyermek hol van? — érdeklődött Réka.
— Nem hoztam magammal, de ha kell, legközelebb vele jövök… — magyarázkodott az anyuka. — Csanád másfél éves, alig egy-két szót mond még, nem rajzol… Nem tudna szóba állni vele.
— Megvannak a módszerek ilyen gyermekekhez is… — mosolyodott el Réka. — Kérem, üljön le! — mutatott az egyik fotelre, majd felállt az íróasztalától, és ő is helyet foglalt a másikban, mely nagyjából kilencven fokos szöget zárt be a kliensével. Az asszonyka ülés közben nem vett fel a megszokottnál zártabb, védekezőbb pozíciót. Bűntudatnak nyoma nem látszott rajta.
— Szaktanácsért jöttem, inkább megelőzésként. Mint az előbb megígértem, ha miután meghallgat, feltétlenül őt is látnia kell, behozom. De kérem, hallgasson meg, hátha anélkül is tud tanácsot adni.
Hangja eltökélt volt, olyan emberé, aki nemcsak meg szokta tartani szavát, hanem el is várja, higgyenek neki. Egyenesen Réka szemébe nézett, állta a tekintetét.
— Hallgatom…
— Csanád kiegyensúlyozott mozgékony gyermek, kezdeményező, nem sír, csak ha komolyan megüti magát, apró balesetekkor csak kijelenti: „Fájt!” Már többen megmosolyogták ezt a szokását. Tűrhetően eszik, önállóan, kiskanállal, néha már nem is engedi, hogy etessem. Egyetlen egyszer lett náthás, s egy komolyabb problémát leszámítva, nem is betegeskedett. Laktóz és tehén-fehérje túlérzékenységgel született. Még én sem ehettem semmilyen tejterméket, mert azonnal görcsölt és ment a hasa. Nagyon szigorú diétát tartottam szinte egy évig, most már kinőtte. A dietetikus szerint ehetne már tejterméket, de utálja. Ételbe se keverhetem, mert azonnal megérzi az ízét, és kiköpi. Egyébként szinte mindent megeszik. Ám testsúlya az átlagosnál kisebb, a normális alsó határát súrolja. De a tejtermék szükséges lenne a kálcium miatt. Épp ezért nem választottam el, tejem van bőven. Nem szopja az ujját, és nem cumizik… — tette hozzá magyarázkodva az asszonyka, és arcán megjelent a bűntudat első jele.
— Így ha valami baja van, elkezdi önt vetkeztetni, mindegy hol vannak. Buszon, parkban, utcán… Ősi gyermeki ösztön, a szopási reflex lelkileg megnyugtatja — magyarázta Réka. — Miként elégítse ki szegény gyermek, ha nem cumizik, és nem szopja az ujját? Valamilyen vigaszra szüksége van…
— Igen, néha nagyon ciki, de nem ezért jöttem. Erre a következtetésre már én is eljutottam…
— Bár nem mindenki gondolkodik így a környezetében…
— Valóban — felelte rajtakapott csínytevőként az asszonyka —, de tudom kezelni…
— Táplálkozási tanácsért sem jött, hiszen jár dietetikushoz, s nekem úgy tűnik, megbízik benne… — ellenőrizte Réka feltevését az asszonyka szemébe nézve. — Mégis fontosnak tartotta elmondani. Kíváncsivá tett… — tette hozzá biztatásként.
— Eddig szüleim házában laktunk. Ám Kézdivásárhelyen kevés a végzettségünknek megfelelő lehetőség. Férjem jól fizetett állásajánlatot kapott Temesváron. Nekem is kerül, ha lejár a szülési szabadságom…
— Gondolom, férje előre ment „hont foglalni”. Egy gyermek megérzi a költözéssel járó feszültséget… Hadd találgassak: rossz alvó lett, éjjel sokszor kel fel szopni, ön nélkül nem akar aludni… Most, míg férje távol van, nem nagy probléma önnek, de a hitvesi ágynak is vannak jogai — állt meg Réka a mondat közepén, mert a táplálkozási szokások nem illettek bele a képbe.
— Ez is komoly probléma, melyre még nem látjuk a megoldást. De van ennél nagyobb is — vett az asszonyka mély lélegzetet, mintegy erőt gyűjteni, hogy a nehezét elő tudja adni. — Amikor leendő temesvári lakásunkban a szobafestésre került sor, szüleim kivettek egy hét szabadságot. Apu és férjem festettek, Anyu ment takarítani, mindketten Temesvárra utaztak. Én ezt kiváló alkalomnak láttam, elutazni a kicsivel anyósomékhoz, egy Szatmár melletti kis faluba, mert ők a távolság miatt ritkán látják a kicsit.
— Anyósáékhoz… — bólintott Réka megértően, mint aki kezdi látni a baj forrását.
— Téved! — pontosított azonnal az asszonyka. — Bár elég őrmester típus, nem vagyunk rossz viszonyban…
— De… — nézett Réka fürkészően, mint akit nem lehet becsapni, majd hirtelen bevillant neki egy replika: „Bár nem mindenki gondolkodik így a környezetében…” „Valóban…”— Bizonyosan imádja unokáját, de nem ért egyet a szoptatással másfél éves korban… — S mivel az asszonyka a hallgatás beleegyezés álláspontra helyezkedett, volt ideje tovább gondolni. — „Testsúlya az átlagosnál kisebb, a normális alsó határát súrolja” — jutott eszébe egy másik elejtett mondat — …és úgy gondolta, a gyermek nem eszik eleget.
Beleegyező bólintás volt az első válasz.
— Sógornőm kislánya még nincs egy éves, és súlya nagyobb, mint a Csanádé… — magyarázta anyósa bizonyítványát, majd rövid szünet után mesélni kezdett. — Többször szóba hozta, nem kellene szoptatnom már. Azt is mondta, ez a tej már nem egészséges a gyermeknek. De nem erőszakoskodott… — vette ismét védelmébe anyósát. — Harmadnapja lehettünk ott, amikor Csanád nagyot esett. Szokása szerint azonnal követelte a cicit. Amikor anyósom belépett, kissé gúnyosan cikizni kezdte: „Már megint cicizel?” De csak ennyit mondott. Csanád abbahagyta a szopást, és kijelentette: „Alszik!” Mert elalvás előtt neki joga van hozzá. Én azt hittem, egy ekkora gyermek nem tud hazudni. Fantáziál, nem tudja megkülönböztetni az elképzeltet a valóságtól, de manipulálni vele, méghozzá tudatosan még nem képes…
— De még történt valami… — tért magához Réka a meglepetéséből. Ezt a „hazugságot” nyugodtabb körülmények közt kell kiértékelnie… „Ááá, mégsem az…” — nyugtatta meg önmagát — …de az ilyeneken át érez rá egy gyermek a hazugságban rejlő lehetőségekre.
— Egyik este anyósom kissé erőszakosan próbálta megetetni. Ilcsikénél, az unokahúgánál bevált a módszer. Csanád viszont mindent kiköpött. Reggel kettesben kezdtünk reggelizni. Elébe tettem az ételt, kis katonákat készítettem neki. Néhány falatot bekapott biztatás nélkül. Amikor viszont anyósom belépett a konyhába, mindet lesöpörte a földre. Ismét tettem eléje, azt is. Megpróbáltam én etetni, de elfordult, azonnal leszállt a székről, és nem akart többet visszaülni az asztalhoz. Hiába kínáltam bármivel, kedvenceivel, cseresznyével, berkenyével, almás süteménnyel, friss zöldborsóval, semmit sem evett. Délben már kétségbeesve kérdeztem tőle: „Miért nem eszel, te gyermek?” Erre a szemembe nézett, és kijelentette: „Tata. Mama. Eszik!” Szüleimet szólítja Tatának és Mamának. Imádja őket — tette hozzá magyarázatként. — Anyósom megértette az üzenetet. Azt mondta neki: „Megéhezel te addig, amíg ők idejönnek!”
— Az anyósát nem fogadta el…
— Dehogynem! Apósommal egész nap játszott, együtt etették az állatokat, anyósommal kézen fogva átment a szomszédba, engem faképnél hagyva. Ám az evésnél-etetésnél nem ismert pardont. Anyósom is belátta, jobb, ha rám hagyja, és kerülte, hogy jelen legyen. Ám attól a pillanattól kezdve már tőlem sem fogadott el semmit, csak a cicit. Mivel éhes volt, félóránként követelte. Éjjel is… Szerencsére anyósoméknál egy ágyban aludtunk, nem kellett mindegyre felkelnem hozzá. Másnap reggel leültem vele rajzolni. Egyik kedvenc időtöltése, hogy rajzoltat. Ő megrendeli mit, én meg rajzoljam le… Az orra elé csempésztem a kedvenc süteményéből. Annyira belemelegedett a „rajzolásba”, hogy bekapott néhány falatot. Anyósom valamiért kihívott, s amikor visszamentem, épp leseperte az asztalról a süteményt, majd dühödten tapodni kezdett rajta, két lábbal. Azelőtt soha nem tett ilyent. Még akkor sem, ha olyasmit adtam neki, ami nagyon nem ízlett neki.
— Ön miként reagált?
— Megszidtam. „Miért csinálod ezt?” — kérdeztem tőle. Csak hallgatott dacosan, majd megismételte, amit azelőtti nap mondott: „Mama. Tata. Eszik!” Gyermekorvos sincs a falucskában, ahol anyósomék laknak, nem volt hova fordulnunk tanácsért. Vacsora után kétségbeesetten telefonáltam szüleimnek. Következő este megérkeztek. Csanád felült édesanyám ölébe, s annyit evett, hogy a végén már nem mertünk többet adni neki. S azóta ismét eszik rendesen.
— De hát akkor végeredményben a probléma megoldódott… — nézett kérdően Réka az anyára, hiszen akkor miért van itt?
— Igen, de jövő hét végén költözünk Temesvárra, a lakásunk készen vár. Mi lesz, ha ott is kijelenti: „Tata. Mama. Eszik.”? Szüleim nem nyugdíjasok… Nem költözhetnek hozzánk. Temesvár ötszáz kilométer. Hipp-hopp nem jöhetnek, ha baj van. Ha megismétli, miként kezeljem a helyzetet? Ebben szeretnék tanácsot kérni. Ezért jöttem…
Réka megvakarta a fejét. Hallott ő már rémtörténetet olyan gyermekről, aki fellázadt a „tömés ellen” és semmit sem volt hajlandó enni tejen, tejben oldható papikon, húslevesen, és kekszen kívül, se húst, se zöldséget, se gyümölcsöt… De ilyent, hogy egy ekkora gyermek éhségsztrájkoljon, méghozzá ilyen kitartóan… A hajába túrt, kezét összefonta a tarkóján, majd sóhajtott egy nagyot. Hosszabb hallgatás után bevallotta:
— Asszonyom, őszinte leszek. Fel kell hívnom a mentoromat tanácsért…
Legutóbbi módosítás: 2016.06.27. @ 14:56 :: Vandra Attila
