Valaha az antivilágban, ha valakinek szeméttelepe volt, akkor azt úrnak szólították. Annó egy privát szeméttelep hozott annyit egy család konyhájára, hogy félre is tudott rakni belőle. Jónás Péter apja Miskolc mellett létesített egy ilyen telepet. Mikor hazatérhetett az első világégés után, és szert tett egy kis pénzre ebbe fektette bele. Vett gyorsan két lovat, szekeret, és a nagy udvart átrendezte. Volt is nagy riadalom a szomszédoknál, hogy ez az őrült az egész környéket bűzbarlanggá változtatja.
A veszélyeztetése hamar elmúlt, mert ugye a zsidókat már abban az időben is amolyan fura embereknek tartották, és persze a környék lakosságának nagyobbik részét pont ők, és a cigányok alkották. Reggelente felült a bakra és a két paripával bejárta és összegyűjtötte a limlomot. Még útközben szortírozta, és azt, ami valóban használhatatlannak bizonyult, azt elvitte az erdő széli mindenki szeméttelepére. Jól ment az üzlet. Volt a világon minden nála, amit kisebb-nagyobb reparálás után használható állapotba lehetett hozni, és utána a Búza téren, a piacon ismét áruba bocsáthatták.
Jónásnak volt két fia, és amikor már nagyobbacska gyerkőcök lettek, magával vitte őket, hogy beavassa a „szakma” rejtelmeibe. A nagyobbik Józsi gyereknek tetszett a dolog, de a kisebbiknek, aki a Nátán nevet kapta, nem nagyon fűlött hozzá a foga. Csak az „úri” szemét érdekelte, a könyvek meg a képek és szobrok. Az öreg Jónás nem nagyon értett ezekhez. Ő csak a mindennapi használati tárgyakat becsülte és gyűjtötte. Ezek az úri kacatok őt nem érdekelték, de nem volt ellenére, hogy a kisebbik fiú ezekkel foglalkozzon. Aztán amikor a legjobban beindult volna minden, kitört a háború. Mindenét lefoglalták, ami volt, és családjával együtt felpakolták az első „menetrendszerinti” marhavagonos járatra, amely meg sem állt a haláltáborig.
Talán a szerencse, vagy a fene sem tudja mi, ő és a kisebbik fia, Nátán túlélték a borzalmakat. A gyerek éppen akkor került olyan korba, hogy kezdjen szakmát tanulni. Olyan tíz éves forma volt, ám a kiállt szenvedésektől jóval öregebbnek nézett ki. Hazatérve persze semmijük sem maradt, azon kívül, ami rajtuk volt. Se telep, se ház, se semmi. Az öreg Jónás gondolt egy nagyot és felutazott Budapestre. Gondolta, nagyobb és több lehetősége lesz, mint Miskolcon, ahol még csak akkor kezdték összekapirgálni a háború okozta sérüléseket. Emlékezett, hogy itt van valami távoli rokona, a rokonsági fokot ő sem tudta volna megmondani, de azt tudta, hogy még valószínű Ábrahám nagy szövetségéből való. Szerencséje volt, mert sikerült ráakadnia. A rokon nem nagyon örült a jöttüknek, de ugye — szegény rokon ne vedd zokon —, nem lehetett őket elutasítani. Meghallgatta a töredelmes kérést, és azt mondta:
— Ha rám hallgatsz, akkor nem mint szemetes, hanem mint ócskás kezdj új életet. Tudom én is, hogy a szemetességből jobban meg lehetne élni, ám nem fogod bírni feltornászni magadat. Nagy a konkurencia. Több az eszkimó, mint a fóka. Aztán meg mi zsidók egymással nehezen tudunk jól kijönni. Mindenki pénzből él, és senki sem szereti, ha más is van a „pályán”, több felé kell osztozkodni.
— Értem én ezt, komám — válaszolta Jónás a rokonnak —, ám én már csak a régi holmikhoz értek. Fazekak, lábasok, evőeszközök, régi bútorok és ruhák. Én ezek felújításához értek, aztán úgy adom tovább. Az a kölök, csak olyan álmodozó, hogy a könyvek, képek meg a szobrok érdeklik. Az „úri” szemét. Na persze jó kis játékszerek, de ha ebből kell majd egyszer megélnie, az nehezen fog menni.
— Kössünk egy üzletet. Besegítesz nekem az üzletbe, mint amolyan mindenes. Rendbe hozod a használhatónak tűnő holmikat, és hetente kétszer kimész azokkal az Ecserire. Ott van az ócskapiac. A fiadat meg én fogom kezelésbe venni. Kitanítom igazai ócskásnak, majd egyszer visszafizeti azt, amit belé fektetek. Ha már az én gyermekeimet megölték, őt karolom fel. Amúgy is rokonok vagyunk.
— Akkor megegyeztünk — csapot Jónás a rokon tenyerébe.
Szépen fejlődésnek indult az üzlet. Nátán iskolába kezdett járni, és esténként a rokon Teleky téri boltjában segédkezett az áruk szortírozásában, és rendbetartásában.
— Tudod Nátán, ez egy olyan szakma — oktatta az újabb leckét a rokon — amihez szimat kell, mint a jó vadászkutyának. Sokszor pont az a kacat ér a legtöbbet, ami fel sem kelti a figyelmét az embernek. Egy semmit mondó kis dobozka, ami sehogy sem mutat, ám ha szépen megtisztítottad, szakszerűen, akkor láthatóvá válik, hogy hoppáré, ezek drágakövek, és nem holmi csiszolt festett üvegcsék. Jó pár ilyen esetem volt a múltban. Mostanság sajnos egyre több az olyan „gagyizó”, aki megpróbálja ezzel a trükkel lóvá tenni a kuncsaftokat. Ezek azok, akik rontani akarják a mi renoménkat. Ha egy kuncsaftot lóvá tettél, az sohasem jön vissza hozzád. Sőt! Hamarosan elterjeszti rólad bizonyos körökben, hogy csaló és megbízhatatlan ócskás vagy, aki csak bepalizni akarja az üzletfeleit.
Lassanként Nátán kezdett belejönni a dolgokba, és esetenként, ha tehette, elkísérte mentorát, „anyagbeszerzési körútjaira”. Közben az apja sem tétlenkedett. Minden olyant, amiben fantáziát látott, megvett, és utána az Ecseri úti standján értékesítette. Már-már szépen talpra álltak, és azon tanakodtak a rokonnal, hogy váljanak külön. Jónás már egy járműre is szert tett, nevezetesen egy háromkerekű „triciklire”, így jóval könnyebbé vált a szállítás. Néha még segédeket is felvett, alkalmanként a nagyobb holmik szállítására. Ám semmi sem tart örökké.
Először az államosítás tört ki, rá pár évre meg a forradalom. Mind a kettő érzékenyen érintette őket is. Az államosítás nagyobb kárt nem okozott nekik. Azok, akik azt vezényelték, nem értettek ehhez a szakmához. Hoztak ugyan korlátozásokat, hogy nem vásárolhatnak aranyat és drágaköveket, valamint a havonta befizetendő adószázalékukat magasabbra állították az eddiginél. Létrehoztak két szövetkezetet is, amely amolyan állami szektorba való kényszerítés volt. A MÉH nevű cégér — a magyar köznyelv csak úgy hívta magyar élelmezési hivatal — felvásárolta a hulladék fémet, papírt és textíliát. A bútorokra és más használati tárgyak felvásárlására és viszonteladására meg megalakult a BÁV (Bizományi Áruház Vállalat). Ebbe a két szövetkezetbe tömörítették a volt ócskásokat, ószereseket. Ám hamarosan rájöttek arra, hogy államosítás ide vagy oda, és a szövetkezetbe való kényszer sem tudja megszüntetni ezt a szakmát. Így mindenki élhette tovább — igaz kissé kötött formában — eddigi életét.
Egy nap Jónás nagy lelkendezve mesélte:
— Van egy óriási bizniszem, és kellene a segítséged. Rám bízták egy háztartás teljes szanálását. Egy Pozsonyí úti lakásról van szó. A régi lakó — valószínű, ő volt még a tulajdonosa is — meghalt. Valami állami akárki szemet vetett a lakásra, a megboldogult öreg mámi holmját eladta nekem. Én voltam az a szerencsés ember, aki megszerezte a jogot a kiürítésre.
— Kit kentél meg, hogy megkapd, és mennyibe került? — kérdezte a felvillanyozott rokon.
— Olcsó az nem volt, mert kétezer forintba került a közvetítő, aki nem látott fantáziát a dolgokban, miután megszemlélte. Az új tulaj meg osztott-szorzott és végül velem egyezett meg. Persze ebben benne volt az én „közvetítőm” is. Van ott minden, bútor, ágynemű, evőeszköz, képek, szobrok, egyebek. Ráfizetni biztosan nem fogok.
Másnap hozzáfogtak a kiürítéshez. Rendeltek egy állami fuvarozót, „fogdmegekkel”. A szerzemény egy részét nem tudták máshova tenni, csak a saját lakásukba. Három szekrény és két komód, melyek antik daraboknak tűntek. Jónás aztán neki is állt, hogy ezeket renoválja, és eladható állapotba hozza. Amikor az egyik komódot kezdte szétszedni, hogy megerősítse a csapokat és a régi illesztéseket, váratlanul egy titkos rekeszre akadt rá. Amikor kinyitotta, majd elájult: arany ékszerek, két vastag nyaklánc, három köves gyűrű, és jelentős mennyiségű készpénz, három, szinte megbontatlan köteg százforintos került elő.
— Na, ezzel most mit csinálunk? — kérdezte tanácstalanul a fiát, Nátánt és a rokont.
— Hú, a fene egye meg. Hát ezzel most belekerültünk a csávába! — okoskodott Nathan. — Ha bejelentjük a rendőrségen, még a végén minket fognak „vegzálni”, hogy biztosan lopott. Ennyi ékszert, nemes fémet egy ember sem birtokolhat legálisan. Igaz, van már valami enyhítés, hogy nem pusztán egy pár karikagyűrűt tárolhat, aki megszállott aranyimádó, de ez biztosan túlhaladja azt a mennyiséget. A készpénz legalább harmincezer forint. Egy vagyon, amikor egy fizetés, ami már jónak számít, ezerötszáz forint.
— Akkor rejtsük el? — tanakodott a rokon.
— Te tudod ezt jobban — szólalt meg Jónás nagy ijedten.
— Tőlem vártok tanácsot? Nem tudom… de amondó vagyok, a pénzt jelentsük be. Az amúgy is csak papír, nem értékálló. Az ékszereket meg eltesszük.
Úgy is tettek. Az ékszereket egy biztonságosnak vélt helyre rejtették egy vaskazettában, amit Jónás alakított ki erre a célra. Bejelentették a rendőrségen, hogy mennyi pénzre akadtak. Ki is szálltak nagy erőkkel, amiket ott találtak, az összes holmit lefoglalták, de csak a vizsgálat idejére, és lezártával még némi pénzjutalomban is részesültek, mint „becsületes megtalálók”.
Náthán később kitanulta az antik „becsüs” szakértő szakmát. Vizsgát is tett belőle, és később ebben helyezkedett el, és futott be nagy karriert.
Az ékszerek csupán csak az ő lakodalma alkalmával kerültek ismét elő. Mint kapott nászajándék, ez lett az ifjú pár első komoly „tőkefelhalmozása”.
Legutóbbi módosítás: 2016.07.09. @ 09:19 :: Avi Ben Giora.
