A harag lassan búcsút int neked,
a düh is elhagy, nincsen rá időd,
az idegszálak megöregszenek,
de vadkörtefád végül is kinőtt.
Nem illik hozzád pattogó szerep,
bár gyér hajadba búvik el a főd,
mit eddig éltél, végül is kerek,
csak fáradsz, mint egy késő délelőtt.
A könyvedet te fűzöd össze majd,
s mint papírlapot, lágyan összehajt,
egy ismeretlen, óriási kéz,
és ráébredsz, hogy végül az zavart,
a nagy lyukat, mit annyi szó takart,
nem töltheti ki egy életnyi rés.
