Istent pereltem,
a vád pedig
ellene
nem volt más,
mint
hirtelen halálom.
A csontokban
didergő
időt
szólítottam
tanúmnak.
Testemet
repkény módjára
behálózó
vérköreimből
az élet
elfogyott .
Ennyi volt hát?
Dühödten
s vádlón
támadtam
teremtőmre,
ki makacsul
hallgatott.
Az enyészet
tétova mosollyal
rám nézett,
majd tovább
rágódott
martalékán.
Szemgödreimben
összegyűjtött
esővíz volt
csupán
könnyem.
A föld
porhanyós
pólyában
rejtette el
tekintetemet.
Némaság
mezejére
száműztek.
Gondolattemetőkben
visszhangzottak
immár
bölcsességeim.
Ennyi volt hát.
Az idő
– hamis barátom –
elillant
észrevétlen.
Magamra maradtam.
Hervadt
koszorúm
illatát
végtelen
terekre fújta
a szél.
Megébredvén az álomból
szekerem elé fogtam az életet,
s hogy el ne feledkezzem róla,
magam mellé ültettem a bakra
az Időt.
Legutóbbi módosítás: 2016.07.18. @ 09:33 :: kátya portoro