Az esték mindig szebbek, mint a nappalok.
Még a kutyák is felhagynak a macskák kergetésével. Szemük sarkából ugyan figyelik a settenkedőt, de a kondér illata mégiscsak érdekesebb.
Szeretem, mikor összeül a család, mikor a keserű szavakat felváltja a pipaszó csendje. Olyankor pisszenni sem merek. Nagyapám zsíros karimás kalapja hatalmasra nő és betakar mindnyájunkat. Féltőn és óvón vigyáz bennünket a fáradt tekintet, s én boldog vagyok, mikor elkapom pillantását.
Anyám porciózza szerény vacsoránkat, ügyelve, hogy mindenkinek jusson.
A „juss” mellé szelíd szavait köríti. Ölelése a legmelegebb kabát, amit valaha hordtam.
Apám történeteiben úgy elevenedik meg, mint hercegkisasszony, ám mára ráncaiban ülnek a könnyek, s csillognak az öreg estében, mint drágakövek.
A szél lyukas cipőmben szaladgál csiklandozva talpam, míg Guszti bátyám lába közé véve a kannát, néhány bizonytalan taktust küld az éjszakába. Szép lassan a többiek is csatlakoznak, majd apám belekezd valami bús nótába. Én egyre inkább fészkelődöm, mert a ritmus már a bokámat cibálja, de még várni kell a vigasságra. Idővel a zene felerősödik, s mennybe ragad bennünket. Hálás vagyok ilyenkor, mert a nappalokat befedik a csillagok, s a cigánymuzsika úgy csilingel a szívemen, mint a karácsonyi csengettyű. Bár sose lenne reggel, bár sose kéne elválnunk egymástól. Egyedül annyira védtelennek érzem magam.
Erősen kapaszkodom anyám szoknyájába, ami telis-tele van rózsákkal, és folyton mesél. Mesél valami ismeretlen világról, ahol minket is szeretnek az emberek, ahol csokiból vannak a házak, és kövér pulykák sétálnak az udvarokon. Ha erre gondolok, mindig mosolygok anyámra, de az álom nehezen jön szememre és tudom, hogy a holnap épp oly szegényen fog kopogtatni az ajtónkon, mint szokott. Iskolába menet a cipőmben úgy vartyog majd a becsusszanó sár, mint az a randa varangyos béka a kertaljai mocsárban.
Hosszú az út a cigánysorról a tudás kapujáig.
Szeretem az estéket. Egy közös dal összefűzi az életünket és a családot, és ez olyan menedék, ami még a varangyok hangját is elnémítja. A fekete esték elrejtik a bőröm színét, a sápadt holdfény összemossa könnyeinket valami ezüstös ragyogásba. Lelkünk zenéjét messzire viszi a szél, miközben reményeinket szövik, az égbe rejtett sóhajok.
Nappalainknál mindig szebbek az esték.
Legutóbbi módosítás: 2016.07.19. @ 09:49 :: kátya portoro