Laci dühösen nézett a hadnagy után. Miután beindította a motort felvillant benne a kérdés: „Mi történhetett a börtönkórházban?” Gázt adott… éles sikoly… beletaposott a fékbe. Kiugrott az autóból és a félelemtől remegő nőhöz rohant. Nem értette, miért rikoltozik, hisz az autótól legalább két és fél méterre volt. Látta a szemében a félelmet, de mitől rémült meg? Arcát elöntötték az izzadságcseppek.
— Mi történt? — féltőn magához ölelte a törékeny testet, nem tudta mitől, de meg akarta óvni őt.
Az emberek megálltak körülöttük és figyelték őket. Percek teltek el mire annyira megnyugodott, hogy meg tudott szólalni.
— Azt hittem, hogy… figyelmeztetni akartam… elgázolta… biztosan meghalt — és hangosan kezdett zokogni.
— Kit ütöttem el? Ne haragudjon, de nem értem — értetlenül tekintgetett körül.
— Azt a kis cirmos cicát. Beszaladt az autó alá.
Laci elengedte, és drága öltönyét nem sajnálva az autó mellé térdelt. Ahogy benézett jármű alá, meglátta az összegömbölyödött, ijedt állatot. Óvatosan felé nyúlt, de a cicus félelmében megkarmolta. Magában káromkodott egyet, de azért gyorsan elkapta a nyakát és kihúzta a kerekek közül. Leporolta magát és a csöppnyi négylábúval a nőhöz lépett. Mosolyogva megsimogatta, mire cirmi dorombolni kezdett a karjaiban. Rékára gondolt…
A járókelők megtapsolták és mindenki ment tovább a maga útján.
— Magáé ez a zenegép? — kérdezte a megszeppent menyecskétől.
— Nem — mondta mosolyogva — de azt hiszem, megtartom. Köszönöm.
Elköszöntek egymástól. Kinyitotta az autója ajtaját. Furcsa érzés vett erőt rajta, mintha valaki nézné őt. Egy pillanatra megállt, megfordult. A járművektől és az utca porától elkoszolódott falaival a négyemeletes kórházépület tornyosult előtte. Érezte, a rácsos ablakok tragikus, szomorú életeket rejtettek magukban. Egy harmadik emeleti ablakban ült valaki. Úgy tűnt, mintha csak kifelé bámulna, de Laci tudta, hogy őt nézi. Tekintetük egymásba kapaszkodott. Mikor felismerte Annát, intett neki.
*
— És most mondják meg, komolyan gondolták, hogy itt hagyják ezeket a… a virágokat? Igen? Azt már nem! Nekem nem szólt senki.
A két férfi egymásra nézett. Nekik azt mondták, hogy hozzák ide és látszott rajtuk, hogy eszük ágában sincs magukkal vinni a cuccost.
— Vegyék tudomásul, hogy ez egy kórház!
Nem törődtek a haragos portással, letették az ajtó elé a ládákat és már indultak is.
— Maguknak beszélek — kiáltott a szállítók felé.
Ebben a pillanatban megállt a lift. Nagyot ásítva Léna lépett ki belőle. Huszonnégy órája talpon van. Az ágyikójára gondolt, mikor meglátta a palántákat.
— Lajos bácsi, legyen szíves, szóljon fel Tamarának, hogy megjöttek a terápiás kellékei.
Az idős férfi duzzogva csak annyit mondott:
— Nekem nem szólt senki…
Látta az öregen a sértődöttséget. Máskor mindig megállt pár szót váltani vele, de most túl álmos volt, hogy a megbántott lelkét ápolgassa. „Oldja meg Tamara” — gondolta és kilépett az ajtón. Mélyet szippantott a friss levegőből. Gondolatait szabadjára engedte és lassan elindult. Alig tett pár lépést, mikor a nevét hallotta. „Na ne — sóhajtotta — nem megyek vissza!” — villant át az agyán.
— Doktornő! Kérem, várjon!
Már azon gondolkodott, hogy valami sértőt mond, mikor felismerte Hajósit. Nem örült különösen a férfinak, de megvárta, míg odaér mellé.
— Tegnap nem hívott — mondta neki szemrehányóan. — Talán…
— Igaza van, ne haragudjon! — vágott a doktornő szavába. — Napok óta úton vagyok. Réka hogy van? Higgye el, az édesanyámmal sem találkoztam már legalább két napja.
Bal kezének ujjaival megmasszírozta a homlokát, majd beletúrt a hajába. Lerítt róla a fáradtság. Szemei a kialvatlanságról árulkodtak.
— Mondjon nekem valami biztatót!
— Azt tudok mondani — somolygott rá. — Az anyukája itt van a kórházban. Meglátogatta Rékát. Most hagytam ott őket. Beszélgetnek.
Laci felkapta a fejét a hallottakon és az előbb még jól látható halálos kimerültség eltűnt az arcáról.
— Édesanyám itt van, Rékánál? Akkor győztünk?
— Nem, nem győztünk, csak csatát nyertünk. Viszont nagy előrelépés.
— Én mikor mehetek be hozzá?
— Nem tudom. Nem szabad siettetni. Adjon neki és önmagának is időt. Ne haragudjon, de elköszönök, a buszom mindjárt indul. Beszéljünk holnap. Nagyon álmos vagyok.
— Hazavihetem? Ne tiltakozzon! Na, jöjjön itt áll az autóm!
Léna nagyot ásított. Érezte percek kérdése és elalszik akár állva is. A fáradtság győzött. Szótlanul tették meg az utat a kocsiig.
Ahogy elindultak Laci Annáról kezdett beszélni. Megmutatta a verset is, amit a lány írt neki.
— … ahogy intettem, nem intett vissza. Visszahúzódott az ablakból, de éreztem, hogy ott van és továbbra is figyel — fejezte be mondandóját a férfi.
— Anna megérezte a haragot, ami önben van és nagyon valószínű, hogy sorstársának tekinti. Ő másként érzékeli a világot, mint mi.
— Doktor Horu beszélt a betegségéről. Csak…
— Ott álljon meg! Köszönöm. Itt lakom — mutatott egy aprócska házra. — Folytassuk máskor ezt a beszélgetést, ha nem haragszik.
— Ez a házikó, az öreg Vargáé volt. Gyakran játszottam itt. Látja azt a hatalmas hársfát? Gyermekkoromban nagyon sokszor megmásztam Pistával, az öreg Varga unokájával. Sok-sok éve már, hogy meghalt Béla bácsi. Sok okosságot tanultunk tőle. Mikor költözött ide?
— Három éve — kiszállt az autóból. — Köszönöm, hogy hazahozott. Viszontlátásra!
*
— Na végre, hogy felveszik a telefont! Ott, az osztályon hol van mindenki?
— Most már itt vagyok. Mondja, mi az a nagy probléma, Lajos bácsi? Rendben, szólok Tamarának. Azt is megmondom, hogy siessen.
Ahogy befejezte a beszélgetést, megjelent Tamara.
— A portáról üzente az öreg, hogy menj le a terápiás kellékeidért, mert ott nem maradhatnak — adta át az üzenetet a nővér.
— Jó — vágta rá gondolkodás nélkül.
— Tamara, megkérdezhetem, mik azok a terápiás kellékek?
— Megkérdezheted, de nem tudom — vont vállat és már sietett is tovább.
Margitka ott állt a nővérszoba ajtajában. Már nem volt fehérre maszkírozva.
Tamara mosolyogva nézte az asszonyt. Tudta, hogy rá vár, de mégis úgy döntött, hogy lassít lépésein.
— Már itt is vagyok — ölelte át az asszony vállát, mikor mellé ért. Megpuszilta, de ott hagyta és becsukta maga mögött az ajtót. Pár perccel később megjelent, hóna alatt egy dobozkával.
— Ahogy ígértem — a dobozból színes fonalakat vett elő és aprócska kerek kézimunkanyomatot.
— Nagyon régen kézimunkáztam — látszott Margitkán, nagyon gondolkodik —, még a kisfiam is segített akkor — arcán büszkeség jelent meg, ami egy pillanat alatt a semmibe veszett.
— Meséljen róla! — kérte részvéttel.
— Nem… — lehajtott fejel elindult a szobája felé.
— Te megőrültél? Tűt adtál Margit néninek? — kérdezte a telefonüzenetet átadó nővér.
— Hallgass már! Nem lesz semmi baj. Tudom, mit csinálok…
— Az előbb megint telefonált Lajos bácsi.
— Tartsd a frontot! Lemegyek a portára. Mindjárt jövök.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
