Sokszor jut eszembe egy utolsó lélegzet
húsz… alig húszévesen, s hogy
mily’ gyorsan hagyta el torkát
a függés, a gyilkos; eszembe jut
egy reggel, a már ébredéskor céltalan,
s a dezodor, fürdés helyett.
Láttatok már arcot akkor,
amikor ellilul?
Én láttam. Magamét.
Gyakran jut eszembe a liget.
Egy bokra sem fája nem vonzott,
csak a vágy, hogy takarásban szúrjam
be a mérget, a fájdalmat enyhítőt.
Eszembe jut a meztelen ágak közötti tél,
s hogy nem érte lábam,
s a nyár gondozása, ha ajkamra vizet dörgölt.
Láttál már embert önszántából
igénytelent, otthontalant.
Én láttam. Magamat.
Sose felejtem azt, amikor a belátás
a tagadással pöröl. Talán ha
többet mesélnék egy gödörről,
ahol reggeltől-estig
utolsó kenetre vártam,
s ahonnal óránként semmi erőből,
inkább ösztönből indultam útnak
szerelmemért, mindenemért,
“csak egy” grammért…
Láttatok már embert haldokolva kielégülni?
Én láttam. Magamat.
Láttál embert sírva szájához emelni
az üres, száraz fogkefét…
büdösen, éhesen zsemlét, kenyeret tagadni;
hallottál szirénát, s szót, Istent átkozót,
s vádját: kegyelem, irgalom, Isten?! Nincs!
Én igen,
elég volt egyetlen gyenge sóhaj,
s ördögi játékba hívott a sors.
Érdes eccpecckimehecc kacajjal
csalt, és én mentem… míg elfelejtettem
várni és áldani azt, ami mindenkinek
adott: az életet.
Csak én, s valami megfogalmazhatatlan
hiány vonzott.
Ismeritek!? Ti, akik érzéseitek
megfogalmazni tudjátok!?
Én ismerem.
Néha eszembe jut
egy fekáliában fetrengő hiúság,
s a küzdelme nem a ligetben,
hanem kemény-hideg matracon.
Eszembe jut milyen idegesítő
a percek kopogása a csempén,
s a felhangosított infúziócseppek
vénábaesése…
majd rájönni: mivé lettem
…………………………………………………
aztán eszembe jut az első
sejtjeimig jutó levegőrész,
s az otthon, a piszkos;
a porszívó fárasztó búgása,
s az első
fehér függöny ablakpucolás után.
Az éhes, azért eszik döntés,
majd az akarat: kell kenyér;
az első munkanap.
A kézfogás Istentől. A kegyelem,
hogy nem halt meg bennem az ember.
Az első és az utolsó grammnál finomabb
szerelem, a küzdelem nélkül megélt kéj;
Egy gyűrű. Arany. A hűség halálig.
Két születés, halál(ok), sokk,
boldogság, harc, minden máig megélt.
Társ, barát, anya lettem, vagyok.
Értitek ezt az értelmetlent?
Én vagyok. Én voltam.
Sose felejtem. Mondom:
semmi sincs ok nélkül.
Magunkon múlik a élet,
a lényeg a fontossági sorrend
januártól-decemberig…
és Isten. Szerintem.
(Bicske, 2016. július 24.)
Fotó: google.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Pilla S.M