Másnak is fáj a szél, ha megüti az arcot,
másnak is lehetetlen könny nélkül
hallgatni ároknál papot, szónok(lat)ot;
másnak is hiábavaló az élet, ha az egyben
a születés és halál; elevennek rendelt,
megmásíthatatlan, amit Isten kreál?
Mi értelme, hogy emberként él egy ember,
ha a tetteit példázó könyvét – bár hittel, de –
hibásan jegyzi, az oldalak kitéphetetlenek,
egy sor sem kezdhető, zárható többször,
mint egyszer!? Hogy lehet szeretni a földet,
ami kezdetben csak bölcső, mert temető;
hogy élhetnek azok, akik másként látják a percet,
az órát, a napot, mint érkező, majd elmenő!?
Mivégre tesz lelkekbe álmot, majd álmokba
valóságot a jelen, ha minden csak fegyelem,
figyelem és elfogadás kérdése; tudva: az
egyenes tartásból is görbe, esetlen lesz.
Van válasz, és csak bennem egyre több a kérdés?
Ki hoz ítéletet, s tesz pontot eme kifogyhatatlan
félelem vs. Isten perben? Ő vagy én, netán én és Ő!?
Nem tudom, csak hiszem, hogy megtudom…
– Kérhetnék valamit, Atyám!? Addig is álljam,
áldjam – ne szégyenben kerüljek eléd – a szelet,
ami arcon vág, s az érzést is, amikor szorít mellkasom.
(Bicske, 2016. július 5.)
Fotó: Saját (Vikimmel)
Legutóbbi módosítás: 2016.07.14. @ 20:20 :: Pilla S.M