Sonkoly Éva : Kényelmetlen – 5.

Nyomtatás

Valahol messze Ahmed álmaiban…

Késő nyári alkonyat volt, amikor egy lovas megérkezett a város szélére. Izzadt, csatakos lováról óvatosan lecsúszott, hagyta a lovat legelni a dús fűben. Ő pedig különös tekintettel fürkészte a környéket, mint aki valakit vár. Aki közelről látta, az sem vehette észre, hogy szinte lehunyt szemhéja alól milyen pontosan feltérképezi a tájat, még a fű rezzenését is észreveszi.

A közeli nádas lassan szétnyílt, s egy sötét alak közeledett.

Antal volt, a város kovácsa, aki jól ismert itt minden zugot. Tervei szerint pénzt szeretett volna keresni, nem keveset. Unta már az egyre gyakoribb bujkálásokat, úgy hallotta, túl a Dunán valamelyik várban szívesen látnak minden kovácsot, a lovakat sűrűn kell patkolni arrafelé. Ott bizony gyakran összecsapnak a törökkel.

Egy napon a város közelében összetalálkozott egy alacsony termetű, széles vállú törökkel, aki szemet vetett a molnár lányára. Annát akarta magának minden áron, a pénzt nem sajnálta, csak segítsen valaki, megcsörgette előtte fényes aranyait.

Antal sokáig gondolkodott a török ajánlatán, de úgy okoskodott, olyan időket élnek errefelé, ahonnan jobb tovább állni. Egyesség szerint, ha megszerzi a lányt, ez a török eljuttatja őt valamelyik várhoz, meg persze a kialkudott pénz… az is fontos. Azzal már kezdhet valamit.

Anna pedig, a molnár lánya? Már kitűzték az esküvő napját Janival, a juhásszal, a kovács is hivatalos a lakodalomba… már ha lesz.

De hát ez a török, beleszerelmesedett a lányba, alighanem elmarad a menyegző. Már ha igaz, hogy magának szeretné, sokféle legenda keringett abban az időben a török szokásokról, volt, aki a kiszemelt, majd megszerzett lányt kis ideig háremében tartotta, aztán tovább adta, jó pénzért, másért… ki tudja hogyan élnek ezek? Talán nincs is háreme ennek a török szpáhinak… lehet valahol távol, az otthoni világában mégiscsak… Antal ezen nem sokat töprengett. Őt a saját jól kitervelt élete érdekelte.

— Hol a lány? — kérdezte a török türelmetlenül.

— Bent vár a tisztáson, uram! 

Mélyet sóhajtott és eszébe jutott, hogy Anna ott Janira vár. Ő csalta oda. A lány még csodálkozott is, hogy mit akar olyan későn Jani, ez nem volt szokása. De hát ott biztonságban van, Jani pedig majd megérti, hogy csak kevés időre jöhetett el, még dolga van a malom melletti kis házban.

— Tisztáson? Tudod az utat? Ha félrevezetsz, megjárod! — fenyegette a török indulatosan.

— De a pénz, tiszteletre méltó szpáhi, amit kialkudtunk?

— Megkapod, ne félj! Majd, ha enyém a lány! Menj előre!

— De…

— Itt hagyom a lovam is, látod! Induljunk!

Antal megnyugodott, igaza lehet, hiszen ló nélkül hova menne, hova vinné Annát, meg aztán, ha mégis, hát a ló is ér valamit, így felszerszámozva. Mégis bizonytalanul, lassan lépegetett a nádasban befelé. Néha hátra nézett, nem véti-e el a lépést a követője… a török kitartóan ment a nyomában.

— Még három lépés és ott a lápos vége, ott már nincs semmi baj, de én nem szeretnék zavarni. Mennék is, ha… — toporgott Antal ott, egy zsombék szélén.

— Hát, akkor menj! — a török hirtelen mozdulattal meglökte vezetőjét, aki nagy csobbanással zuhant a vízbe, épp abba, amit kerülni kellett volna. Kapaszkodott volna kifelé, de hiába, egyre mélyebbre süllyedt. Tudta, hogy hiába kiabálna, annak úgysincs értelme. Még átsuhant agyán, mi lesz a törökkel visszafelé, hiszen nem ismeri az utat, meg sötét is lesz.

Arra nem számított, hogy a török jó előre kigondolt mindent… A kivezető útra is kap majd segítséget, valaki mástól, hiszen a lány sem akar örökre ott maradni.

Anna egyre türelmetlenebbül álldogált, majd leült egy fűcsomóra és várakozott, lassan alkonyodott. Már épp indulni akart visszafelé, amikor hirtelen átfogta valaki a vállát, szorosan átölelte, kezét a szájára tapasztotta, és a fülébe súgta:

— Maradj csöndben, nem lesz semmi baj!

A lány mukkanni sem mert, remegni kezdett, érezte, hogy csapdába került… Jani? Csak gondolni mert rá, de erős vaskapocsként szorították a karját. Aztán fogvatartója levette kezét a szájáról, hátra nézett, és meglátta azt a törököt, akit semmiképp sem szeretett volna. Tőr volt a kezében.

— Ha megszólalsz, átvágom a torkodat! — suttogta rekedt hangon. — Most pedig kimegyünk innen, ketten. Te vezetsz, ismered az utat arrafelé! — intett a fejével oda, amerről jöttek Antallal. — Bólints, ha megértetted!

Anna némán biccentett, megindult kifelé a zsombékon lépegetve, mellette szorosan a török, alig fért el ott a lábuk. Egy helyen kicsit megbillentek, de a török puha csizmájával szélesre taposta a nád tövét, így nem süllyedtek el.

Gyorsan elérték a lovat, ott a fa mellett. A török széttekintett, egyik kezével összeszorította Anna két csuklóját, majd egy heves mozdulattal fellendítette a lóra, mögé pattant és rövid idő múlva messze vágtattak. Mögöttük maradt a város, a jól ismert házak. Anna egész eddigi élete.

Hosszú volt az út. Néha megálltak ismerős katonák között. Ételt, italt kaptak. Anna pedig fenyegetést előre, ha megszólal azonnal vége lesz az életének. A lány párszor szétnézett, de sehol sem látott magyar embert, vagy ha mégis, az igen távol volt, esélye sem maradt, hogy megszökjön, éjszaka szíjjal átkötött kézzel aludt, amelynek másik vége a török kezén volt.

Pár nap múlva megkérdezte:

— Hova megyünk?

— Tudni akarod? Megmondhatom, már elég messze eljöttünk, meg aztán úgysem ismersz te errefelé senkit. Szolnokra megyünk, onnan jöttem, de ez már nem a te dolgod. Meglátod, jó helyre viszlek, nyugodt, szép életed lesz mellettem. Az én hárememben.

Anna szédülni kezdett, rosszul érezte magát már az egész út alatt, fáradt volt, kimerült, s még azt is hallania kellett, amitől annyira irtózott… a hárem említését. A török látta, hogy a lány elájult. Nem tudta hirtelen mit tegyen, jobb ötlete nem volt, levitte a Tisza partjára, s vízzel mosta az arcát. Anna lassan magához tért, különös tekintettel nézett vissza rá. Nem volt abban semmi kedvesség, valami megmagyarázhatatlan félelem inkább.

— Majd hozzászoksz, könnyű ám a jobb életet megszokni — vigasztalta a török.

— Már hogy lenne az jobb… — sóhajtotta Anna.

Jani napok óta kereste Annát, a város legjobb lován vágtatott körbe minden közeli települést.

Megkérdezett mindenkit, láttak-e egy lányt, talán egy törökkel, mert Anna mesélt neki a szpáhi fenyegetéséről. Egy pillanatig sem hitte, hogy Anna önként elszökött valahova, pedig volt, aki látta, hogy a nádas felé ment azon az estén, mások pedig Antalt, a kovácsot látták arrafelé. Mindkettőjüknek nyoma veszett. Sokan azt suttogták, együtt szöktek el, átmentek a Dunán, valamiféle jobb élet reményében, de Jani ebben nem hitt.

Ébredéskor nem is tudta Ahmed, hol is van, olyan valóságos volt az álom, visszavágyott oda… a Tisza folyó és Anna mellé.

Az Annának ígért jobb élet… milyen ismerős volt ez a pár szó, nemrég valaki más is emlegette.

Folytatása következik