Peles — kastély, Sinaia, Románia. Turisták sokasága. Évente több százezren érkeznek, hogy megcsodálják ezt az építése idején irigylésre méltó építészeti bravúrral és egyedülálló technikával felruházott alkotást.
I. Károly román király építtette. A helyválasztást valószínű a környék páratlan festői szépsége, valamint az akkori Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia határának közelsége is sugallhatta. A király talán arra gondolt, ha egyszer Erdély egyesül a Román királysággal, a kastély az ország szívében fog elhelyezkedni. Az építkezés 1873-ban kezdődött, háromszáz munkás két évig dolgozott rajta és az uralkodó személyesen felügyelte a munkálatokat. Az építészeknek óriási kihívás volt a Déli-Kárpátok hegyvonulata mellett kialakítani az építésre alkalmas terepet. A kastély alapkőletételére 1875-ben került sor. A kor technikai fejlettségéhez képest rendkívül modern épületgépészeti elemekkel rendelkezett. Az előcsarnok mozgatható üvegtetejét egy elektromotor tette lehetővé. Innen szellőztették az egész építményt. 1883-ban központi fűtésrendszert alakítottak ki. Saját elektromos erőműve segítségével az első volt az európai kastélyok között, amely vezetékes árammal rendelkezett. 1883-ban a kastélyt hivatalosan is felszentelték. A királyi család nyári rezidenciája lett. Szívesen töltötték itt az idejüket kora tavasztól késő őszig.
Most is ősz van. Kora ősz. 2014 szeptembere. Csendben és türelmesen várakozunk a jegypénztárnál. Pár méterre tőlünk legalább három-négy hasonlóan rendeződött sor. Spanyolok, németek, japánok, angolok, vietnamiak és számtalan más országból valók. A jegypénztár mellett, a bejárattól jobbra és balra áll egy-egy öltönyös úriember, ők gondoskodnak a kíváncsi látogatók kastélyba való szervezett bejutásáról. Egy-egy csoport negyven perc alatt haladhat végig a termeken. Érdemes betartani, különben utoléri őket a következő csoport, ami nem szerencsés, mert minden csoportnak más-más nyelven beszél az idegenvezetője.
— A tengerentúlról is járnak ide turisták — mondja a Hétfaluban élő, jól tájékozott idegenvezetőnk. — Néhány év óta nagyon kedvelt kirándulóhely lett. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kastély kívül-belül lenyűgöző.
Mielőtt a bejáratnál sorban állunk, a mosdóban tesszük ugyanezt. Spanyol középkorú hölgyek nevetgélnek előttünk. Csodálom vidámságukat, napbarnított bőrüket, könnyed csevegésüket, eleganciájukat. Rám ragad a jókedvük. Mosollyal üdvözlöm őket. Visszamosolyognak. Megkockáztatok egy „Do you speak English?”-t. De ahogy kimondom, már meg is bánom. Az egyik teltebb, fekete hajú hölgy válaszol:
— Yes, I do.
Most vagyok bajban. Semmi nem jut eszembe. Csak nézek bamba mosollyal, de megmenti a helyzetemet:
— Where do you came from? (Honnan jöttetek?)
— We…we… came from Hungary (Magyarországról) — dadogva válaszolok.
— Oh, do you live in… in… Budapest? (Oh, Budapesten éltek?) — néz rám nagy szemekkel. Nem találta el.
— No, we live in Békéscsaba. (Nem, Békéscsabán.)
Ezt már nem érti. Úgy sejtem, „Hungary” számára egyenlő Budapesttel. Próbálom magyarázni, hogy a város, ahol élünk a Hármas-Körös nevű folyó közelében van. Ezt végképp nem érti. Maradok Budapestnél. Egyetértünk abban, hogy nagyon szép város.
„Good bye”, „Good bye”, „Bye-bye” köszönéssel, vidáman hagyják el a helyiséget. Nagy űr tátong utánuk. Szabad a mosdó, de udvariasan előre engedem az utánam következőt. Még mindig a spanyol hölgykoszorú bűvöletében élek. Nézem őket, amíg látszanak. Szívesen tartanék velük, s mennék együtt barátságos mosolyukkal, könnyedségükkel, életszemléletükkel, közvetlenségükkel, szűnni nem akaró vidámságukkal, életszeretetükkel. Ez az, amit nekünk még tanulnunk kell!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Szulimán Eleonóra
