A magam igazával
akartalak
megnyerni magamnak,
késsel szeletelni a kenyeret,
felületet nyerni a vajnak,
valahogy így akartam beléd hatolni,
hogy érezzem az önzés örömét,
s ma úgy látlak,
mint egy szűz és szemérmes nőt,
akit megerőszakolnak,
majd hirtelen eszmélés nélkül
elönt a vér,
s az indulat megkapaszkodva
a tudatban érvényesül,
verset akartam,
fehér falba süppedett,
angyalkázó gyermek lenni,
akit a tisztaság hűsen betemet,
s elorozza az avatatlan teret,
valahogy így képzeltem el a verset,
mint egy ékes fogsort,
melyeknek lapjairól leolvasom az igazat,
mit Ábrahám kövének törvényeit,
de ma csak kimondatlan szavak megbúvását,
s megalkudó imák dallamkottáinak
megvetett ürességét érzem,
ahol hátam mögé gyűjtöttem minden
érdemi mondanivalómat,
s fogaimra kövesedtek
a szárnyalások, a feltérképezett egek,
s hátrahagyott hegyek,
az elcsitult lábak nem akarnak nyomot hagyni,
jobb szeretnek lebegve bujdokolni,
mintha nem is léteztünk volna talán te meg én,
a verset valahogy úgy képzeltem el,
mint egy anyából kiszakadó életet kezdő gyermek,
aki ha életben marad s ha nem,
rendbeli jutalmát megérdemli,
s szoptató melleiből mikor kifogy a táptej
is talál új élvezőt,
aki majd újra szűknek s szűknek hiszi,
látja a szárnyalást, az eget, a hegyet,
a kánaáni feloldozást, vagy seol-i feszületet,
hogy önigazának hittségében
betemetődjön, fehérbe,
vérbe, tudatba, térbe,
koplalását kielégítse
késsel,
egy szelet kenyérrel,
mert mint a mindent, úgy képzeltelek el,-
mert mi sem kell több a jóság koldusainak,
mint a minden.
Legutóbbi módosítás: 2016.07.26. @ 07:19 :: Tóth Olivér