A tíz éves Harald Söderlund egyik kezével édesanyjába kapaszkodva, a másikkal kis bőröndjét húzva maga mellett, várta, hogy véget érjen a csekkolási hercehurca. Kalandos volt a vakáció, de már nagyon vágyott haza Askøybe, a fjordok közt található halászfalucskába, nagyszülei házába. Nehezen tudta volna megmondani, mi is volt számára a legnagyobb élmény e romániai körúton, bár akadtak tíz éves fejjel dögunalmasnak értékelt dolgok is. Talán a hegyek? A transfogarasi út, ahonnan a látóhatár szélén hömpölygő Dunát is lehetett látni? A bucsecsi Babele sziklák? Vagy inkább a román tenger, melynek összehasonlíthatatlanul melegebb a vize, mint a Jeges-óceánnak? Talán mégis a Duna-delta. A halászhálóból kimentett kormoránok… Az egyiket meg is simogathatta… Ezek a felnőttek mit tudnak élvezni a százszámra látogatott templomok látványán? Szomjúságérzete kibillentette az emlékezésből. Igen, ezt nehezen tudta elviselni, az itteni nyári meleget. Hogy bírnak az itteniek e hőségben élni?
— Anyu, szomjas vagyok…
— Azonnal, amint látod, már csak ketten vannak előttünk. Ellenőrzik az útlevelünket, leadjuk a bőröndöket, majd veszek neked valami hűsítőt. Én is nagyon szomjas vagyok.
Amint kimondta, máris végezett az előttük álló pár, és ők kerültek sorra.
— Your documents please…
Ingrid átnyújtotta az útleveleket, bennük a repülőjegyekkel. Már épp bőröndjéért nyúlt, amikor az alkalmazott újabb kérdést szegezett neki. Nem tudott angolul, így segélykérően kereste szemével a csoportjuk idegenvezetőjét. A szőke Erik figyelmes volt, azonnal ott termett. A reptéri alkalmazott megismételte a kérést. Ingridnek megdobbant a szíve, amikor Erik Olaf is láthatóan meglepődött a kérdésen. Végül némi kérdezz-felelek után az idegenvezető visszafordult Ingrid felé. Hangja értetlenséget sugárzott.
— Kéri az apa nyilatkozatát, hogy kiviheti a gyermeket az országból…
— Micsodááát? Én nem kiviszem a gyermeket az országból, hanem haza! Egyébként is egyedül nevelem.
— A hölgy azt állítja, hogy a gyermek román állampolgár…
— Honnan legyen román állampolgár? Nézze meg, norvég útlevele van!
— Mivel az apja román állampolgár, a gyermek is az…
— Az apja sem az! Hülyék maguk? — kezdett Ingrid szája széle remegni az idegességtől. — Egy norvég halászfaluban, Askøyben élte le az életét. Egyetlen egyszer mozdult ki otthonról. Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, felült egy hajóra, s azóta hírét sem hallottam.
— Lassabban, kérem, mondatonként tudok csak fordítani… — könyörgött az idegenvezető.
A reptéri alkalmazott végighallgatta a fordítást, majd közölte, amit a számítógép kiadott neki.
— A gyermek apja, Magnus Hagen Romániában, Konstancán látta meg a napvilágot, 1976. március másodikán. Itt van a számítógépes rendszerünkben. Mivel itt született Romániában, román állampolgár, és akkor pedig a gyermeke is az. Országunk törvényei szerint román állampolgár gyermeke nem hagyhatja el az országot, csak mindkét szülő jelenlétében, vagy ha valamelyik nem utazik vele, a másik szülőnek nyilatkozatot kell adnia, hogy hozzájárul a gyermek külföldi utazásához. Nem tudott arról, hogy gyermekének apja hol született?
Ingrid Söderlund egy ideig nem válaszolt, láthatóan agya turbóra kapcsolva emlékfoszlányokat szkennelt a tudatában.
— Magnus szülei fiuk megszületéséig egy hajón dolgoztak… De azt nem tudtam, hol született. S most mi lesz?
— Sajnálom, a törvény, az törvény, a gyermek apai engedély nélkül nem hagyhatja el az országot. Megkéri a gyermek apját, hogy adjon nyilatkozatot az oslói román nagykövetségen, és utána hazautazhatnak.
— De hát azt sem tudom, hol van! Nem tudom felvenni vele a kapcsolatot! Kerestettem a gyermektartásért, de nem akadtam nyomára.
— Sajnálom, ez a törvény. Ha kivételt teszek, elveszthetem állásomat — mondta részvéttel a hangjában a hivatalnok. — Kérem a következőt…
— A főnökével akarok beszélni! – vált energikussá Ingrid Söderlund hangja.
Ám hiába.
— Sajnálom asszonyom, ez a törvény. Amíg ezt nem módosítják, a szellemében kell eljárnunk, az utolsó betűjét is betartva. Jogállamban élünk. Ma volt még egy hasonló esetünk, egy Ausztráliában letelepedett házaspáré. Az anya a gyermeket apjához akarta visszavinni Sidneybe, de nem volt apai engedélye. Nem mehetett haza. Mondjuk ott azért egyszerűbb a helyzet. Az apa elutazik Canberrába, kitölt egy nyilatkozatot, azt elküldi és utazhatnak.
— Menjen be a bukaresti norvég nagykövetségre, s ott kérjen konzuláris segítséget… — tanácsolta Erik Olaf. — Sajnos nem mehetek önnel… Egyedül kell eligazodnia — közölte bűnbánóan. — Nekem a csoporttal haza kell utaznom, különben felbontják a munkaszerződésemet.
— Mi lesz velünk? A nyelvet sem ismerem, csak norvégul tudok… — esett pánikba Ingrid már az irodából való távozásuk után. — Ha nem megyek ezzel a repülővel haza, elvesztem az állásomat. A fiamnak néhány nap múlva kezdenie kellene az iskolát… Pénzem sincs… Miből élünk meg, amíg ez a hercehurca lejár? Egy újabb repülőjegyet sincs miből kifizetnem… S ha … Kérdezze meg a főnököt, mi lesz, ha kilencven nap után sem tudom elintézni?
Visszamentek. A férfi végighallgatta őket, majd megvakarta a fejét.
— Kilencven napig maradhat Romániában. Ha az letelik, kitoloncolják. De… A kisfiát akkor sem viheti magával… — tette hozzá részvéttel. — Hívja fel innen országa nagykövetségét… — próbált segítőkész lenni. — Kikeresem önnek a számot.
A nagykövet nagyot sóhajtott tehetetlenségében.
— Egyértelműen panaszt teszünk a román külügyminisztériumnál, minden telhetőt megteszünk, hogy segítsünk önnek. Sajnos, ha a gyermek román állampolgár is, akkor itt úgy értelmezik, a román törvény előírása elsődleges… Hiába léptek be az országba norvég útlevéllel. Talán annyit elérhetünk, hogy ön is vele maradhasson, de…
— S én itt mihez kezdek? Óvónő vagyok! Semmi máshoz nem értek, a nyelvet sem ismerem, pénzem sincs, lakásom sincs…
Legutóbbi módosítás: 2016.07.04. @ 11:28 :: Vandra Attila
