Boér Péter Pál : Kezdet után

Nyomtatás

Ebben a kocsonyában már nem tart sokáig a lét. Nem ér semmit az úszástudományom, pedig azok a pöttömkék azt hiszik, hogy úgy bánhatnak velem a folyóban, ahogy akarnak, pedig ha kell, kitekerem a nyakukat. Most ez a kocsonya vagy pocsolya, vagy micsoda, ami ideszáradt és megfeketedett, mégsem enged. Már alig látok ki.

Mozdulni sem merek, mert úgy érzem, van lejjebb, és akkor mi lesz? Én nem tudok sár alatt élni! Anyám mindig kirángatott, ha egy dagonyába szorultam, de most egyedül lettem, a csorda fütyül rám. Megjegyzem, én sem rajongok értük. Valahogy az egyedüllétre helyeztem a súlypontot. Nyomom a magamét, nagy iramban talpalok, jobb is így, de vajon hogy kerülök ki innen?

Azt hiszem, már sehogy. Mennyi füvet ettem valaha… Egyszer hét tigrist roppantottam meg. Nagyon éhesek lehettek, még meg is sajnáltam őket. A kis marhák inkább próbálkoztak volna egérrel, de nagy húst akartak. Most mit mondjak, talán a sakál megette volna a másikat, de ezek békén hagyták egymást, és nekem jöttek. Mind kifeküdtek, aztán megjöttek a hiénák. Mindig várakoznak, és ocsmányul tudnak üvölteni, vagy huhogni, mint a bagoly. Ki nem állhatom őket, lassan már nekem is nekem esnek. Mi lesz itt ebben a ronda nagy dagonyában? Úgy érzem, kezdek belefáradni, pedig jó dolog, mikor az ember bőre ápolt.

Na, száll velem a képzelet, már alig érzem magam, megevett a föld. Árnyékok suhannak szemem előtt, nem bírok tovább ordítani. Benőke, ne gyere ide! Benőke! Makacs a kölyök!

Csak inni akartam, de ez a fekete latyak alkalmatlan, már az én bendőmet is kikezdte. Eszem is, iszom is, azt hiszem, a talpam már az alját érintette. Nem bírom tartani az ormányomat… A számon is befolyik. Úgy érzem, a talpam kezd kérgesedni… Vagy alulról feketedik fel a pocsolyaszem? Furcsa száradás! Majd lesz a tetején egy nagy elefánthát. Micsoda védelem, s az a kölyök nem hajlandó odébbállni. Menj már innen, te! Nem veszed észre, hogy belefulladok? Olyan, mintha százmillió, szárított zöld gyíkszem levesbe kevertek volna be. Ezt akarod te is?

A kisebb termetű elefánt nem reagált, csak teljes erőből húzta a hatalmas ormányt, ami, akár betonba szilárdult tömlő, egy darabig meg sem mozdult, majd Fántó szája megint a tócsa fölé keveredett. Köhögött egy nagyot, mert tele volt iszappal, és ezzel a megkettőzött erővel fél nap alatt ormányával kikönyökölt a gödör szélére.

Még nem örült, pedig már a szavanna füvét harapta. Á, nem az éhségét csillapította, bár nagyon kimerült, de valamilyen pókhálóba kapaszkodni is kell. Érezte, hogy a perzselő nap valóban rászilárdítja azt az egyetlen szerencsétlen ivóhelyet, amit ő maga sem a szagáról talált, hanem közvetlen közelről látott meg. Mindenfelé elhullott és rogyadozó állatok vezették oda.

Reggelre a feje fent volt. Alvásra, pihenésre nem is gondolt. Már nagyon hálás volt a kis hősködőnek, mikor az első lábával a szilárd szélen könyökölt, felfogta, akár meg is menekülhet.

Estére került a porzó, száraz szavannakéregre. Az öreg fel akart egyenesedni, aztán visszazuhant, mellé a fiatal.

— Szomjas vagyok — súgta a fülébe.

— Addig igyál, míg van mit.

— Sarat?

— Azt, holnapra megkérgesedik.

A fiatal sokáig gondolkozott. A válogatásnak az ideje majd máskor lesz. Ivott vagy evett egy kis sárlét, majd odarogyott, és reggelig megmozdulni sem bírtak.

Az öreg bika felemelte a fejét.

— Te, én még sosem láttam kétszemélyes elefántcsordát. Mi, azok, akik éppen nem valamelyik hárem eltűrtjei, egyedül mászkálunk.

— Hát figyelj ide! A barátaimat sosem ejteném, tehát velem jössz. Furcsa pár leszünk. A Nap állásából úgy látom, arra van a nagy folyó, egy kevés víz most is folyik benne. Rengeteg kényszerű öngyilkos iszik ott naponta, mert víz nélkül nem lehet élni. Dagadnak a mocskos, nagyfejű, agyatlan gyíkok, a krokodilok. Közben valamit ennünk is kell, mert ezzel a satnya pocsolyával nehezen fogjuk kibírni addig. Úgy kétnapi járás rendesen, ezek a kiszáradt medrek nagyon össze tudják zavarni az elefántot. Induljunk, Fickó, és ne feledd, az esős évszakig annyi krokodilt nyuvassz ki, ahányat csak bírsz.

— Miért, bátyám?

— Mert végül is testvéreinket eszik.

— A főevőket? Megegyeztünk, ormányt rá! Én sem szoktam barátot leselejtezni vén korában. Meghálálom azt, amit most tesz. Ugyan, én mentettem meg a maga életét, de az enyém ideszikkadt volna a rangidős okossága nélkül.