Még most is idelátom az apámat,
ahogy ott feküdt, súlyos hófehérben,
a lélegzete már magába fáradt,
és megszakadt a nagy menekülésben.
Az időt érzem, ahogy összeroskad,
a gerezdjei tartják még a testet,
a fény kitépve, s nem tudja a mondat,
hogy betűt írjak hozzá, vagy keresztet.
A fejem teng-leng óvón balra-jobbra,
a szó elhagyja megadón a számat,
a semmit szorongatom két marokra,
és ujjaim közt keresem apámat.
A hűst tapintom, hidegét is érzem,
s a csöndnek mintha Everestje nőne,
és keresi a tollamban a tinta,
hogy hová tűnt az én apám belőle?
A nyitott kérdés harminc éve izgat,
az élő képek nyíló zöldben járnak,
s egy fölfoghatatlan világban bíznak,
mint gyökerei a száradó fának.
