ma éjjel olyan sötét a csend
a próbababák elfeküdve kialudt fények sejtelmében
merevednek
lassuló levegővétel minden kifújt füst után
ma csak magamnak dünnyögök, majdnem elfeledett
regéket így záróra táján
többnyire ez a csend van bennem amikor elmenni készülök
némafilmek árny-játékait látom magam körül
a főhős poharakat tölt tele mérgekkel
az egyiket – a Kafkásat – kézbe veszi
mint valami bűvös gömböt és a mélyére néz
– szemében barátok írnak örökverseket
egy-egy gondolat láttán könnyekig jutó felismerések
koccintanak valahol a szív és az agy között
megtérni vágyik de nincs minden lerendezve még
nyakában koloncként verdes a Dolog
az ablakhoz megy
átnéz rajta
akárcsak én
a hajnalokban nincs semmi jó
kontrasztokat mos el a szürkület
fél vakon ülök fél csendjeimben
görcsösen hidat keresve hozzájuk hozzád hozzám
az a híd nyúlik zsugorodik imbolyog
úgy húsz évvel járhatsz előttem s mégis úgy érzem
lábnyomok helyett nemes fosszíliákat kutatok – találok
ez a híd imbolyog
tartópillérek repednek meg mire Isten kinyitja szemét
olyan jó hogy te már nem vagy itt
olyan rossz hogy te már nem vagy itt
– az úton melyen jöttél fogsz visszamenni –
csak félhangjaid
s az én dünnyögésem
Legutóbbi módosítás: 2016.08.27. @ 09:28 :: Jagos István Róbert