Idős édesapám ágynak esett,
A logikus szemlélet híve voltam mindig, a kételkedők, a racionálisan gondolkodók táborába tartoztam, nem fogadtam el légből kapott érveléseket. Általában a dolgok tudományos megközelítése érdekelt. Megvallom, gyakran egyfajta vággyal elegy irigységgel tekintgettem a másik tábor felé, akiknek hite mindenre magyarázattal szolgált, s könnyebben elfogadták a megérthetetlent.
Nem vagyok istentagadó, csupán az állandóan ismételt, gyakran érthetetlenségbe burkolódzó magyarázatok riasztottak. Ám a tudományok valamilyen fokú ismeretében arra is rájöttem, hogy a világmindenséget valami felsőbb erő irányítja. Hiszen legapróbb lénye is csodálatosan tervezett, bámulatosan pontos, legyen az akár hópehely is. Jó, evolúció is létezik, alakulás, változás, fejlődés. De az a precizitás, ahogyan földi világunk működik, nem lehet csupán az egysejtűek lassú fejlődésének az eredménye.
Mondom, kétkedve fogadtam minden természetfölötti magyarázatot, amíg…
Idős édesapám ágynak esett, semmilyen ételt nem vett magához, egy-egy korty vizet ivott csupán hetek óta. Soha nem panaszkodott fájdalomra, betegségre, tán ezért is véltem örökéletűnek, s még ekkor se gondoltam arra, hogy eltávozhat ebből a világból.
Óriási szeretettel kötődtünk egymáshoz. Többnyire aludt, de ha hozzá mentem, kinyitotta a szemét, megtört fénye ragyogott, s biztatott elgyengült hangján. Látta könnyeimmel való küszködésem, érezte a kezem remegését, ahogyan óvatosan fogtam az övét. Utána megnyugodva újból álomba szenderült. Nehezen értekeztünk, a háborúban légnyomástól károsodott a hallása, már alig értette a beszédet, de szájról olvasta le mondanivalónkat.
A bajt tetőzte, hogy én is ágynak estem, gerincsérvem miatt alig bírtam mozdulni. Naponta telefonon érdeklődtem szeretett édesapám felől. Aztán egyszer megkértem édesanyámat telefonon, hogy tegye apám füléhez a készüléket — s mivel nem érti meg a beszédet — mondja meg neki, hogy én vagyok az, hallani szeretném a hangját.
S akkor beleszólt ő végtelen szeretettel, féltéssel: „Bocsáss meg, drága jó leánykám, bocsáss meg!”
Ennyit mondott. Rettenetes érzés kerített hatalmába, búcsúzik tőlem, az élettől, és még tőlem kér elnézést azért, mert bánatot okoz nekem ezzel.
Valami kényszer űzött, újabb fájdalomcsillapítót vettem be, hogy hozzá mehessek. Öltözködni kezdtem. Erősnek éreztem magam, a derekam se fájt már annyira.
S akkor hirtelen furcsa szívnyilallások, megnevezhetetlen félelem, szorongás tört rám. Pár pillanatig tartott csupán, és megcsörrent a telefonom. Édesapám meghalt néhány perccel azelőtt, a szíve feladta a küzdelmet.
Leültem, s láttam magam előtt őt.
Abban a pillanatban ért a szívfájdalom, a rettenet, amikor ő haldokolt. Halálakor tudatunk összekapcsolódott, lélektől lélekig üzent nekem.
Édesapám utolsó telepatikus üzenete volt ez egy olyan csatornán, amelyre a tudománynak sincs magyarázata.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:22 :: Kádár Sára Hajnalka
