elmém ösvényén bandukol a gondolattalan magány
s a keresztutak feszületeinél térdre rogy áhítattal
a könyörület megtört kenyerével csillapítja éhét
barlang falaira rajzolja keserűség képét
nem a kényszer rendezte lábai útját
maga választotta fénytől elzárt múltját
akarata jégszoborba véste a létet
hóviharba csavarta a fagyos örökséget
láng akart lenni csak futó tűz ,semmi más
de a köldök zsinóron nem jött több látomás
az oxigén lassan fogyott majd szűk lett a burok
s a magzatra hurkot vetett sorsa, ki gondolta volna.