— diákkori emlék a Bükkből —
Búcsúzik a nyár. Még elmotoszkál az erdőben, délutánonként még megül a domboldalakon, de már búcsúzik. Számba veszi holmiját, mi van, mit használt el.
Az esőt, úgy, ahogy van, átadja az ősznek. Erre a pár napra már kis sem érdemes bontani a csomagot. A meleget elviszi magával délre, ámbár becsülettel felhasználta.
Így nézegeti, rendezgeti a maradékot. Ez elfogyott, ezt viszem, ezt átveszi az ősz. Egy kis színt ad még a gyümölcsnek, egy kis tüzet a szőlőnek, hogy új mámorok érjenek benne.
Mi marad még? Egy kis festék az edény alján, amellyel egykor pirosra festette a pipacsot meg; a szamócát, sárgára a gyermekláncfű virágát, meg a búzatáblát. Hát·ezzel mit tegyen? Elvinni nem érdemes, az ősznek nem kell, kiönteni kár. Virág nincs, csak az ősz előhírnöke, nyár végi szeretők cinkosa, a párosával előbújó őszi kikerics.
Fogja hát magát, és délutánonként felkenegeti a fák bokrok leveleire. De ez csak pótlás. Tudja ő is, tudják a levelek is, és a szél első érintésére lekeringélnek a földre, hogy megpihenjenek.
Búcsúzik a nyár. Még elsétálgat a délutáni erdőkben, de előbb-utóbb felül egy felhőre és elmegy.
*
Fenn ballagok a gerincen, a régi szekérúton, és dühöngök. Hogyne mérgelődnék, amikor elszakadt a zoknim. Biztosan beleakadt valamibe. Ez pedig érzékenyen érint, mert újabban egyenjogúsítva vagyok a zoknistoppolás területén. Ez ugyan önmagában véve nem szégyen, de jobb szórakozást is el tudok képzelni.
Mikor szakadhatott el? Most, amikor felmásztam a gerincre, hogy az épülő mészkemence zajos környékét kikerüljem? Vagy még a szálas szélén, ahol a héjákat fényképeztem? Valószínűleg most… Ámbár az erdőszél… Égre tekert nyakkal, arcom elé emelt fényképezőgéppel valósággal kállai kettőst jártam a bokrok között, hogy a keresőbe kapjam valamelyiket. Amikor aztán végre elsütöttem a gépet, éreztem, hogy nincs jó helyen, de már késő volt.
Bosszant ez is. Zörög a haraszt a lábam alatt? Zörögjön. Kopog a léptem a köveken? Kopogjon. Azaz…
…azaz milyen hangulatos kis fenyves. Zöld a teteje, kék árnyékban lapul az alja, a beszűrődő fényben muslicák járják táncukat. Á, itt úgy sincs semmi. Sem őz, sem szarvas. Belátni messze a törzsek közé. Itt manók lapulnak a fenyők mögött, akik elvarázsolják a gyanútlan látogatót. Főleg, ha kettesben vannak… És megindulnak bennem újra a verssorok:
Mert igézet lapul minden kis levélen,
mert varázslat bujkál minden fa mögött,
épp ezért ne csodáld…
— Rob-rob-rob reccs-reccs-rob… Mi ez?!
Egy őz. Tőlem húsz lépésre ugrott föl, és mire átverekszem magam a fenyők spanyollovasain ritkásabb helyre, már a zaja sem hallatszik. Az anyád!
Ballagok tovább. Megnézek egy karvastagságú fenyőfácskát. Hatalmas seb a törzsén, a gyanta; szinte még friss. Szarvas vagy vaddisznó? Szarvashoz alacsony, disznóhoz magas, baltának nem balta, mert horzsolt és szakított. Szekér erre nem jár. Hát akár szarvas, akár disznó, jó nagy darab.
Valahol — nem messze — egy szajkó kiáltoz. Vélem, rám. Hogy mit, nem tudom, de nem hiszem, hogy szépet. Ha már magamnál tartunk. közölhetem az előbbi epizód eredményeit: véresre karmolva amúgy is plezúros karom, és egy újabb szakadás a zoknin.
Az út kikanyarodik a fenyők közül. Balra sűrű drótkerítés védi az újulatot, jobbra tisztás. A talaja összetúrva. Mégis disznó lehetett, aki a fenyővel „barátkozott”. A tisztás szélére magasles kívánkozik. De nincs, és én másfelé megyek.
Most merre? Jobbra, tovább a gerincen. Levegyem a lencséről a fedőt? A völgyből beszélgetést hallok. Á, minek…
Hát most már tényleg nem kell. Reccs, reccs, és megint vágtat elfele egy őz. Ránézek a fenyőre, és nem megyek utána.
Viszont leveszem a lencséről a fedőt, és úgy megyek tovább. Eső után… Két kanyar után egy szerelmespárral találkozom. Ránéznek a fényképezőgépre, és csúnyán néznek rám. Én az elugrott őzre gondolok, és még csúnyábban nézek vissza. Így aztán kölcsönösen meg vagyunk elégedve egymással.
Viszont mennyire ismerős itt ez a fenyves. Mikor is jártam erre? Aztán elkezdek gorombáskodni magammal:
— Te ökör! Ezzel a tűnődéssel azért illetékesnek ne nagyon dicsekedj el. Csak éppen a túlsó felén vagy… és még te dühöngtél a szerelmespár miatt…
Aztán kiérek a műútra.
*
Esténként hideg ködöt szülnek a völgyek, és a ködben kocsizörgés hallatszik. A zörgés szétszáll az erdők fölött, és elfekszik a völgyek mélyén.
Az úton egy bricska kanyarog. Két pej ló húzza, s az ülésen ott ül mosolygós szemével, nótás kedvével, kalapján hullott vadmadártollal a szarvasbőgések örök hallgatója, az öreg Szeptember.
55 éves emlék. Most vajon mi van ott?…
Legutóbbi módosítás: 2016.08.31. @ 11:26 :: Nagy Domokos Imre dr.
