Állt a polc előtt. B20-at kell keresni. Sokan voltak. Családok, kertésznadrágos, kérges kezű férfiak fürge szemmel. Szombat. B20. A legkisebb. Mert akkor pont elég lesz. Téblábolt még egy darabig. Fehér zománc is még legalább egy. És lazúr majd a bejárati ajtóra. Elkezdte végigolvasni, a színek helyett fantázianevek sora. Aztán egyszer csak rájött, hogy nem érdekli. Nem akar már festéket venni. Semmilyet. És legszívesebben soha többé nem menne be azon az ajtón. Idejövet már az ablakra se nézett fel, mint eddig megdobbanó szívvel: majd lesz rajta függöny is. Az utat nézte. Abban se volt biztos, hogy ott van. Lehet, csak álmodik.
Hónapok óta tervezte pedig. És sorolta. Fa gitt, csiszolás, lazúr. Ecsetek. Széles, keskeny, a szegélyhez szalag. Új zár. Szép lesz. Kis táblával esetleg. Csóró, de neki szép. Tiszta. Azelőtt pedig, amíg még sose látta, álmodozott róla, milyen lesz. Milyen lesz belépni rajta, bezárni maga mögött.
Tegnap óta más. Ha átlépi azt a küszöböt, az egész életéből lép ki. Nem, nem is csak a sajátjából. Az életből magából. Egyszer se zárta be maga mögött. Azóta nem. Nézi a göcsörtös falakat, a félig törött ablakot, járkál. Kimegy, visszajön. Belép, ha bezárja, többé valóban nem ember. Állat se. A menhelyen van áram. Ha belép, elveszik minden. Helyben hagyja, indokolttá teszi, hogy ne számoljanak vele. Mert vele ezt meg lehet tenni. Csak behajtani szabad. Hogy maradjon egy kis rés, amin visszalátni.
Nem használt fűszereket. Olykor megnézte a kínálatot. Fejében csengett a kassza, százhuszonöt meg harminc… ma összesen nyolcszáztíz forint maradt zsebben. Megszokta, hogy biztosra kell menni. Az első hónap óta tudta, amikor idős kolléganője olyan tettetett könnyedséggel csúsztatta a konyhaasztal alá a szatyrot, „valamit elnéztem, én tök elfelejtettem, hogy ezeket már megvettem, inkább áthoztam, meg ne romoljon”. A kolléganő tudta, hogy nincs háló. Tudta, ami üres, az most üres marad. Tudta, hogy idő kell. Akkor megértette ő is. És megtanult bánni az idővel. Megtanult bánni az éhséggel és a hiúsággal is. Hozzászokott a fejében csengő kasszához. A zöldbabhoz, amihez még só se kell. Munkát úgy választott, hogy még lehessen mellette munkája, és bár mostanában sokszor szorult ökölbe a keze, szó nélkül tűrte, hogy lábat töröljenek benne, hogy lebüdösözzék az ennivalóját, megszólják a ruháját, a küllemét és hibás lehessen mindenért.
Csaknem hét év telt el eddig az ajtóig. B20. Az árát nem is tudja. A múltkor se nézte. Hiszen ezért volt minden. És most nem tudja nevén nevezni, mi ez az egész. Csak azt, hogy annyi nem maradt a zsebben, hogy elfelejthesse azt az ajtót, hogy soha többé be ne menjen rajta. Tudta, soha többé nem tud majd jó szívvel gondolni rá. Akkor se, ha majd meleg lesz mögötte és a gyerekek kiköszönnek a szobából. Megvehet most ebben a boltban bármit.
Mint nő, már nagyon rég kiment a forgalomból, így alakult. Nem tudta megítélni, szép-e vagy sem, jó-e vagy sem. Elkerülték, idegen maradt. Talán végiggondolni se akarta soha, miért. Egyszerűen megszokta, mint a zöldbabot. Ha el is ragadta néha egy-egy ábránd, lehunyt szemmel adott neki egy órányi teret, azután elzárta. Úgy gondolt magára mindig: ember. Szerette ezt a gondolatot. Aztán most nem tudja, hogyan gondolkodjon erről. Semminek nem érezte magát. Megfosztották. Ettől a pici, kedves gondolattól is. Csak úgy. Nem személyeskedésből, nem gonoszságból. Csak úgy. Mert nekik semmit nem jelent ez a szó.
Tegnap még dühöngött egy darabig. Aztán valami elpattant odabenn. Lecsúszott a félig festett fal mellett, hogy elöntse ez a megfoghatatlan kuszaság. Nem is része ennek a világnak. Talán meghalt rég, csak észre se vette. Hiszen elmennek mellette az utcán. És nem veszik fel a telefont. Hisz levelet kapott, aztán semmi nem úgy lett, ahogyan abban volt. Hiszen kinevetik, mégis mit gondolt… Hazamennek. Bezárják maguk mögött az ajtót.
Legutóbbi módosítás: 2016.08.13. @ 14:09 :: Nagy Horváth Ilona
