Nagy Horváth Ilona : Ajtó

 

 

   Állt a polc előtt. B20-at kell keresni. Sokan voltak. Családok,  kertésznadrágos, kérges kezű férfiak fürge szemmel. Szombat. B20. A legkisebb. Mert akkor pont elég lesz. Téblábolt még egy darabig. Fehér zománc is még legalább egy. És lazúr majd a bejárati ajtóra. Elkezdte végigolvasni, a színek helyett fantázianevek sora. Aztán egyszer csak rájött, hogy nem érdekli. Nem akar már festéket venni. Semmilyet. És legszívesebben soha többé nem menne be azon az ajtón. Idejövet már az ablakra se nézett fel, mint eddig megdobbanó szívvel: majd lesz rajta függöny is. Az utat nézte. Abban se volt biztos, hogy ott van. Lehet, csak álmodik.

   Hónapok óta tervezte pedig. És sorolta. Fa gitt, csiszolás, lazúr. Ecsetek. Széles, keskeny, a szegélyhez szalag. Új zár. Szép lesz. Kis táblával esetleg. Csóró, de neki szép. Tiszta. Azelőtt pedig, amíg még sose látta, álmodozott róla, milyen lesz. Milyen lesz belépni rajta, bezárni maga mögött.

   Tegnap óta más. Ha átlépi azt a küszöböt, az egész életéből lép ki. Nem, nem is csak a sajátjából. Az életből magából. Egyszer se zárta be maga mögött. Azóta nem. Nézi a göcsörtös falakat, a félig törött ablakot, járkál. Kimegy, visszajön. Belép, ha bezárja, többé valóban nem ember. Állat se. A menhelyen van áram. Ha belép, elveszik minden. Helyben hagyja, indokolttá teszi, hogy ne számoljanak vele. Mert vele ezt meg lehet tenni. Csak behajtani szabad. Hogy maradjon egy kis rés, amin visszalátni.

   Nem használt fűszereket. Olykor megnézte a kínálatot. Fejében csengett a kassza, százhuszonöt meg harminc… ma összesen nyolcszáztíz forint maradt zsebben. Megszokta, hogy biztosra kell menni. Az első hónap óta tudta, amikor idős kolléganője olyan tettetett könnyedséggel csúsztatta a konyhaasztal alá a szatyrot, „valamit elnéztem, én tök elfelejtettem, hogy ezeket már megvettem, inkább áthoztam, meg ne romoljon”. A kolléganő tudta, hogy nincs háló. Tudta, ami üres, az most üres marad. Tudta, hogy idő kell. Akkor megértette ő is. És megtanult bánni az idővel. Megtanult bánni az éhséggel és a hiúsággal is. Hozzászokott a fejében csengő kasszához. A zöldbabhoz, amihez még só se kell. Munkát úgy választott, hogy még lehessen mellette munkája, és bár mostanában sokszor szorult ökölbe a keze, szó nélkül tűrte, hogy lábat töröljenek benne, hogy lebüdösözzék az ennivalóját, megszólják a ruháját, a küllemét és hibás lehessen mindenért.

   Csaknem hét év telt el eddig az ajtóig. B20. Az árát nem is tudja. A múltkor se nézte. Hiszen ezért volt minden. És most nem tudja nevén nevezni, mi ez az egész. Csak azt, hogy annyi nem maradt a zsebben, hogy elfelejthesse azt az ajtót, hogy soha többé be ne menjen rajta. Tudta, soha többé nem tud majd jó szívvel gondolni rá. Akkor se, ha majd meleg lesz mögötte és a gyerekek kiköszönnek a szobából. Megvehet most ebben a boltban bármit.
Mint nő, már nagyon rég kiment a forgalomból, így alakult. Nem tudta megítélni, szép-e vagy sem, jó-e vagy sem. Elkerülték, idegen maradt. Talán végiggondolni se akarta soha, miért. Egyszerűen megszokta, mint a zöldbabot. Ha el is ragadta néha egy-egy ábránd, lehunyt szemmel adott neki egy órányi teret, azután elzárta. Úgy gondolt magára mindig: ember. Szerette ezt a gondolatot. Aztán most nem tudja, hogyan gondolkodjon erről. Semminek nem érezte magát. Megfosztották. Ettől a pici, kedves gondolattól is. Csak úgy. Nem személyeskedésből, nem gonoszságból. Csak úgy. Mert nekik semmit nem jelent ez a szó.
    Tegnap még dühöngött egy darabig. Aztán valami elpattant odabenn. Lecsúszott a félig festett fal mellett, hogy elöntse ez a megfoghatatlan kuszaság. Nem is része ennek a világnak. Talán meghalt rég, csak észre se vette. Hiszen elmennek mellette az utcán. És nem veszik fel a telefont. Hisz levelet kapott, aztán semmi nem úgy lett, ahogyan abban volt. Hiszen kinevetik, mégis mit gondolt… Hazamennek. Bezárják maguk mögött az ajtót.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2016.08.13. @ 14:09 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.