A Pilvax kávéház megszokott újságírói törzshelyem volt. Szerettem ott lenni, csupa zsongás, csupa élet. Ott lobbant lángra múlt év tavaszán a forradalom lángja, amely most is hevesen izzik.
Mindig ide vártam azokat, akiknek az életét valami miatt érdekesnek tartottam.
Major István tüzér részt vett Buda várának visszavételében. Ő ágyúzta társaival a Habsburgok által bevett vár jobb szárnyát. Tudták, amennyire lehet, az épületet óvniuk kell.
— Adjon Isten, uram! — mondta, és komótosan kihúzta az asztal alól a velem szemben lévő széket az éltes, kiszolgált katona. A szék szinte reccsent a termetes ember súlya alatt, amikor leült.
— Fogadjisten, urambátyám! — köszöntöttem a még mindig délceg tartású obsitos magyar tüzért.
— Meséljen az ostromról! — kértem és elővettem a jegyzettömbömet, amibe az elhangzó történetet szándékoztam lejegyezni. Közben egy jó icce bort rendeltem a kávéház tüzes szemű mennyecskéjétől, aki kipirulva, de vidáman, mosolygósan sürgött-forgott a helységben.
— Hegyibe! — kiáltott a vendégem, amint kiitta borát, s éles elmémmel rögtön kikövetkeztettem, a tájszólásból, hogy Debrecenből származik.
(A huszármondásnak ez csak a vége, teljes egészében így szól: „Tyúkszar a hegyibe!”)
— Hajón vittük a mozsarakat Óbuda felől arra a helyre, ahonnan jó szögben lehetett a hadműveletet végrehajtani ugyanis a környező magaslatokról be lehetett lőni a várba — kezdte a történetét, s közben egyet pederintett hegyes bajuszán, amely a bortól nedvesen csillogott. — Ring hadnagy egyértelmű parancsát követve az éjszakát egy parasztházban töltöttük. Egész éjjel nem tudtuk lehunyni a szemünket, álmatlanul forgolódtunk a szalmazsákokon. A lovas szekerek pirkadat előtt érkeztek és az ágyúkat a szűk hegyi utakon vontatták a Svábhegy déli oldalára. Déli 12 órára elértük a kívánt helyet. Nemsokára megkaptuk a bombákat is, és lőni kezdtük a várat. A nyugati sarkot vettük célba, mégpedig az ellenség ágyútelepét. 1849. május 21-e a dicsőséges és szívszorító nap a számomra. Ezen a napon két tüzértársamat veszítettem el, de az emlékük máig itt él a szívemben. Túl közel kellett kerülnünk az ellenhez, ezért elértek minket a puskagolyóik. Az egyik bajtársam a kezeim között halt meg. Utolsó szavai a következők voltak: „Pista bátyám foglalják el nekem a várat. Éljen a haza, éljen a magyar szabadság!”
Az öreg katona szemében könnycseppek jelentek meg és az ablakon keresztül hosszasan és némán bámult kifelé, majd így folytatta:
— A hadnagy vigasztalni próbált: Nem volt eredménytelen az áldozat. Szétlőttük az ágyútelepet megsemmisítve tizenkét osztrák ágyút, és rengeteg osztrák tüzért — révedt vissza nagyon távolból. — Ring hadnagy az ágyúzás befejeztével annyira fellelkesített bennünket, hogy ágyúinkat hátrahagyva mindannyian felmásztunk a falakon és a harcot karddal vívtuk tovább. Mindenegyes csapással a haza szabadságát kívántuk visszavenni, nemcsak a vár volt a tét, hanem a magyar szabadság. Engem a bosszú is fűtött, illetve a bajtársamnak tett ígéret is hajtott, amikor a falak ellen rohantunk. Az ostrom már harmadik órája tartott, de a császáriak keményen tartották magukat. Minden talpalatnyi földet katonáink vére áztatott. Ott lőtték át a kezemet — mutatta fájdalmas arccal a kézfejét. — Reggelre az osztrákok megadták magukat. Ring hadnagy boldogan, pátosszal kiáltotta: „Fiúk nézzétek! Magyar zászló Buda várán!”
Nagyon jó érzéseket keltettek bennem a kiszolgált katona szavai. Még azon estén megírtam a cikket, de ez a találkozás számomra sorsdöntőnek bizonyult, mert felhagyván a tollforgatással katonának álltam, és a forradalom elbukásáig szolgáltam a hazát.
Legutóbbi módosítás: 2016.08.16. @ 09:22 :: Sípos Julianna