Szokol Bernadette : A lökött törpe és a nagyon buta-hiú, hatalmas tündérpótló

Történt egy napon, már sok-sok hónap múlva — mióta a hiú boszi hatalma alá került a lökött törpe —, hogy a faluba egy híres, régi varázslócsalád érkezett.

 

Volt egyszer, nem is olyan rég, egy rettentően hiú boszorka, a hiúságától talán butasága volt csak nagyobb. Sajnos sokakkal elhitette, hogy tulajdonképpen ő egy tündérpótló.

Csak vonaglott napfelkeltétől napestig. Mondanom se kell, mindenki rajta nevetett, ha volt egy kis szabadideje. Biztosan te is hallottál már róla, vagy talán láttad is.

A nagyon buta, rettentően hiú boszorka, kicsit elkeseredett, mikor rájött, hogy a megszerzett bájitallal nyert barátai mind elpártoltak tőle, miután a varázs már nem hatott. Rájöttek ugyanis, hogy nem szereti, csak hitegeti őket, saját magával van elfoglalva reggeltől estig. Csak magát szereti a hiú tündérpótló minden feltétel nélkül.

Egyedül a lökött törpét tudta becsapni még mindig. Csak ő nem látott át a szitán. Neki már annyira elcsavarta a fejét és a befolyása alá kerítette a tündérpótló, hogy az orra hegyéig sem látott tisztán. Pedig oda, az orra hegyére már régen kiíródott az igazság. Csak még régebben nem nézhetett tükörbe, hogy lássa. A lökött törpe meg volt győződve arról, hogy igaz barátra lelt. Ezelőtt rengeteg tünemény barátja volt a lököttnek, de a hiú boszi ezt nem tűrhette. Mind elkergette, elhessegette valamilyen ürüggyel őket.

Lassan-lassan valahogy úgy alakult, hogy egyáltalán nem beszélgethetett már a régi kis barátaival. A boszi minden idejét igyekezett lefoglalni a lökött törpének, nehogy valami okos és igaz gondolata támadjon. Különböző kitalált feladatokat adott neki, ami általában az ő kényeztetéséről szólt természetesen. A lökött törpe családjába is beférkőzött. Barátnőséget színlelt a törpe édesanyjával, feleségével, gyerekeivel. Mézes-mázos kalácsot, epres joghurtos tortát, májas fasírtot, meg ki tudja még mi mindent hordott ajándékba a törpe családjának, akik nem győztek csodálkozni kedvességén, odaadásán.

Bibír, mert így hívták a nagyon buta-hiú hatalmas boszit, a saját családjában sem érezte jól magát már régen. A férje igen hamar rájött, hogy bizony csak a tündérrokonsága és drágakő bogyói miatt lett az ő társa annak idején. Cukormázas szavaival és finomságaival mindig sikerült elterelnie ezeket a gondolatokat Bibírnek, és a férje újra és újra vakon követte.

Történt egy napon, már sok-sok hónap múlva — mióta a hiú boszi hatalma alá került a lökött törpe —, hogy a faluba egy híres, régi varázslócsalád érkezett. Rögtön felismerték Bibírt. Jól ismerték a múltját. Az ördögtó gonosz mostoha tündérét felismerte egy szempillantás alatt a varázslócsalád apraja-nagyja. Rögtön tovább is álltak, de még figyelmeztették a tó lakóit, hogy vigyázzanak Bibírrel.

Az ebihalak egyből a partszakasz árnyékos oldalára igyekeztek, nehogy meglássa őket Bibír. Rettentően féltek tőle! Mindenki emlékezett a régi jóslatra. — „Elpusztítok mindenkit, aki engem nem lát szépnek.” — Joggal rettegett, valljuk be, mindenki, aki ezekre a szavakra emlékezett.

A vadkacsák is egyből szóltak minden társuknak, hogy a nádas tövében azonnal bújjanak el. Fura népség ez a vadkacsa társaság. Azt gondolhatná a szemlélődő, hogy nagyon összetartanak. Csodaszép összhangban úsznak, repülnek egymás után a vízen, levegőben általában. Most azonban egy szempillantás alatt egymás ellenségeivé lettek.

Én is megijedtem a parton állva, mikor szó nélkül egymásnak estek. Kettő a vízen maradt csatázva, mint két felbőszült bika. Egy majdnem a fejemnek szállt eszeveszett menekülésében. Kettő épp az ellenkező irányba menekült fejvesztve. Három meg a nádasba repült, megfogadva a bölcs tanácsát a varázsló családnak. Bibír rögtön tudta, hogy nagy a baj.

— Hogy kerültek ide a varázslók? Miért nem fogadnak szót az ebihalak? A vadkacsák miért nem úsznak egymás után csendesen a tavon? — hisztizett órákon át, ezeket a kérdéseket kiabálva. Zengett a környék harsogásától.

A lökött törpe segíteni szeretett volna, hiszen ő volt az egyetlen, aki a buta-hiú mellett kitartott ezekben a pillanatokban is, bár maga sem tudta miért.

— Az ebihalaknak melegük van. A vadkacsák gyakran viselkednek így. Legutóbb a fára szálltak. Ott is veszekedtek. Ne nyugtalankodj emiatt — mondta a lökött törpe a hiú boszorkának kérlelőn. De ő csak füstölgött magában továbbra is igen-igen sokáig.

Hirtelen eszébe jutott, hogy a vadkacsák mennyire rajonganak az ő csodálatos ruháiért. A színpompás estéi ruhái közül kiválasztotta a legkirívóbbat, ékszerei közül felvette a legharsányabbat, a cipellői közül pedig azt, amiben lépni sem tudott. Kénytelen volt repülni. Mindenáron vissza akarta szerezni a vadkacsák bizalmát. Utána az ebihalakét.

— Egyszerre sok a két feladat — morfondírozott magában. — Elsők most a vadkacsák. Őket hódítom vissza előbb!

A távoli terv elkápráztatta még a saját fantáziáját is! Az Ördög tó tükrén bált fog rendezni, ahol a tó idei év szépséghercegnőjét és hercegét választják majd meg. Természetesen őt és a férjét.

Bibírnek rengeteg ötlete volt, hogyan lehetne a napot bearanyozni azzal, hogy mindenki az ő csodálatos ötleteire emlékezzen. Először tehát a vadkacsákat kívánta visszahódítani.

— Jajj! Jajj! Jajj! — hallatszott mindenfelől a tavon.

— Kik óbégattok? Kik vagytok csodaszépek? — kérdezte Bibír.

— Csak mi, a szitakötők — szólaltak meg a tó kis tündéi bátortalanul.

Elegáns Tiffany öltözetükben tündököltek! Ilyen kis elbűvölő, pöttömnyi helikoptereket nem látott még a hiú boszi. Harsányan megszólította őket:

— Szitakötők! Nem láttátok véletlenül a vadkacsákat? Rettentően bosszant, hogy nem találom őket.

— De, de láttuk őket! Kettő összeveszett a tó tükrén, kettő elszállt a fejünk felett, három a nádas tövében bújt meg, aggódunk értük — mondták a kis helikopterek.

Bibír ekkor éktelen haragra gerjedt. Így nem sikerülhet a terve. Nem tudja bearanyozni a napot. Senki sem fog figyelni az ő csodálatos ötleteire. Megfogadta, hogy egész nap gonoszkodni fog.

Ekkor léptem színre én, a csendes megfigyelő. Éreztem, hogy tovább nem várhatok, cselekedni kell, mielőtt az egész tó lakói megzavarodnának Bibír gonoszkodásai miatt. Épp a szitakötők kezdtek furcsa, ijesztő, vad táncot járni a tisztáson, amitől a mókusok húzták be farkukat és elsompolyogtak. Szememet becsuktam és erősen Pegazusra koncentráltam. Alig telt el három pilleforgó, máris ott termett csodálatos valójában. Mindig elkápráztat a látványa, ha találkozunk. Mindent töviről-hegyire elmeséltem gyorsan. Ő egy darabig bólogatott, majd határozottan megszólalt.

— Tudom, mit tegyünk. Itt, ebben a bajban nem az én segítségemre van szükség. Nem harcolni kell, hanem a szeretetet osztani szét.

Ekkor széttárta csodálatos szárnyait és biccentett csodálatos fejével, hogy üljek a hátára, mert repülnünk kell tovább. Én egy pillanat alatt odaképzeltem magam. Ahogy a hátára ültem, valami bölcs, tiszta erő vont hatalmába. Csodálatos hollófekete tollak védelme alatt álltam, szinte eggyé váltam Pegazussal, és már emelkedtünk is. Fenséges, elegáns, mégis szélsebes repülésbe kezdett Pegazus. Útközben megtudtam, hogy a tisztaság és szeretet úrnőjéhez megyünk. Az Unikornis várt ránk, a csodálatos hófehér paripa a tündöklő egyszarvával. A felhők legnagyobb habtengerére érkeztünk. Olyan tiszta volt a levegő, mint a hegyi patakok mellett. Olyan sima volt a tenger, mint a befagyott tó tükre, csak itt-ott törte meg egy-egy kéken csillanó hullám.

Az Unikornis már mindent tudott. Elmesélte, mi a teendő. Hat icur-picur hópamacs jelent meg lágy nyerítésére. A hópamacsok, mint később kiderült, hómanók voltak. Hi, Hé, Hő, He, Hu, Hó rendre bemutatkoztak. Unikornis ezután két lábára ágaskodott. Egy szarva magasan a tenger felett szikrázott, a teljes tisztaság fénye vette körül. A kis pamacs manók figyelték minden rezdülését. Magukba szívták a tisztaság és szeretett erejét, melyet ebben a fennkölt pillanatban rájuk ruházott az egyszarvú. Így indultunk vissza Pegazussal és a hat hómanóval a tóhoz. Mikor megérkeztünk, Pegazus elköszönt és sok sikert kívánt a szeretet szétosztásához mindenkinek.

Alighogy elment, dologhoz láttak a manók. Hi hirtelen csodaszép hölggyé változott. Hé hétrét görnyedt bölcs törpévé. He egy aranyos helikopter, azaz szitakötő lett. Hő hőségtűrő ebihal, Hó hórihorgas vadkacsa, Hu pedig egy huncut mókus szerepét választotta.

Hu, a huncut mókus tette meg az első lépést, és felkereste az elsompolygott mókusokat. Huncut mosollyal a szája szögletében elmesélte a megkergült szitakötők történetét, majd rávette a mókusokat, hogy menjenek vissza a tisztásra, békítsék össze a kedves kis helikoptereket, és nyugodt hangon kérjék vissza a területüket. Így is lett. Mire a mókusok a tisztásra értek, már ott volt He, a kis helikoptermanó is közöttük. Éppen mindenki mindenkit megpuszilt. Aranyos látvány volt a tisztás telis-tele békülő szitakötővel, gyönyörű Tiffany ruhájukban, ahogy a nap sugara meg-megcsillan rajtuk. A tisztás megtelt tiszta fényű ragyogással. Erre a látványra érkeztek a mókusok. Mindenki szíve egyszerre verte a boldog élet ritmusát. A mókusok visszakapták a tisztást, de felajánlották, hogy bármikor jöhetnek a szitakötők, szívesen látják őket. Elbúcsúztak tehát barátként mindannyian.

Az ebihalak, akik a partszakasz árnyékos oldalán úszkáltak még mindig — nehogy meglássa őket Bibír — érdeklődve fogadták új társukat, a hőségtűrő ebihalat.

— Ne féljetek tovább! Folytassuk a köreinket a tavon körbe-körbe a part szélén — mondta Hő. — A gyerekek már hiányolnak. A végén még megijednek, hogy valami komoly baj történt.

Ekkor felkiáltott egy gyerekhangú ebihal:

— Nézzétek, visszajöttek a szitakötők!

Több se kellett az ebihalaknak, máris a szokásos, megszokott ritmusukban úsztak körbe-körbe a tavon. A szitakötők együtt repültek velük a víz felett! Aranyos volt, ahogy örültek egymásnak.

Hó, a hórihorgas vadkacsa manó már látta, milyen ügyesek hómanó társai. Tudta, most rajta a sor. Három vadkacsáról tudta, hogy a nádasba bújtak. Először őket csalogatta elő, mondván, helyre áll a rend a tavon, és segítséget kért tőlük, hogy a többieket is keressék meg és békítsék ki. Ő még új a csapatban, egyedül nem megy semmire. A régi csapattagokra ez hatott, máris tervezgették, hogyan békítsék ki a veszekedőket. Illetve, hogy találják meg az elrepülteket. Akkor hirtelen észrevették a két kis riadt vadkacsát, akik egymás után úsztak a tavon. Hol az egyik követte a másikat, hol a másik az egyiket. Kis zavarodott, szeretnivaló kacsák voltak. Odaúsztak hozzájuk, rövid örömködés után alig várták, hogy kacsasorba ússzon az egész csapat. Hórihorgas elmélázva megszólalt.

— Ez így nem a teljes csapat — állapította meg.

Alighogy ezt kimondta, máris a sor végén landolt a négy elkószált vadkacsa. Alig várták már, hogy megpillantsák a teljes rendezett csapatot, nagyon hiányoztak nekik a többiek.

Eközben Hi, a hirtelen csodaszép hölgy, illetve Hé, a hétrét görnyedt bölcs törpe is megkezdte szeretetosztó munkáját. Hé elment először Bibírhez. A bölcs tudta, hogy ez a Bibír nem boszorkának való. Úgy döntött, majd ő tündérpótlót farag belőle.

Először is körbevezeti a tavon. Bíbir nagyon csodálkozott, mit akarhat tőle ez a hétrét görnyedt törpe, de minél többet voltak együtt, annál több nyugalmat sugárzott Bibírre. Először is megnézték a mókusokat, milyen vidáman hancúroznak a tisztásukon. Majd a szitakötők versenyrepülését fedezték fel az ebihalak szinkronúszásával. Végül a csendet, fegyelmet, szeretetet sugárzó vadkacsák úszását tanulmányozták. Bibír a nyugalmat, rendet, szeretetet látva elpityeregte magát. Hé, a bölcs törpe rögtön tudta, hogy tündérpótlót lehet belőle faragni.

Megkereste Hit, aki a lökött törpével került nagy barátságba. A lökött kiderült, hogy egy barátságos, jóhiszemű, néha picit fafejű törpe, de hát mindenkinek van kis hibája, valljuk be. Hé, Hi és a lökött összebarátkoztak gyorsan. Bibírt pedig így hárman sok szépre-jóra megtanították.

Hi ünnepséget szervezett a nagy eseményre. Az ördög tó tükrén bált fog rendezni, ahol a tó idei év szépséghercegnőjét és hercegét választják majd meg. Meghívott mindenkit. Bárki esélyes lehetett a cím elnyerésére. Az ebihalak a legszebb körüket mutatták be a tavon. A szitakötők csodálatos balettet mutattak be a tó felett. Majd ezt követte a vadkacsák tánca. Káprázatosabbnál látványosabb produkciókat lehetett látni.

Ekkor Hi felkérte Bibírt és a lökött törpét, hogy döntsenek, ki legyen a szépséghercegnő és herceg. Bibír lábai megbicsaklottak egy pillanatra, a hangja is fakóbbá vált, de a szíve már a helyén volt. A lökött törpe véleményét kérdezte, aki zavarában rögtön őszintén válaszolt. Hi, a hirtelen csodaszép hölgy. Ez nyilvánvaló. A hórihorgas vadkacsa látványánál nincs fenségesebb. Bibír elmondta döntésüket. Hi és Hó a tó közepére állt. Mindenki elégedett volt, ők is ezt az igazságos döntést hozták volna.

Hi és Hó szólította a többieket: Hé, Hő, He, Hu-t. Ebben a pillanatban hat hómanó lett újra belőlük, majd mindenki szeme láttára egy csillogó hógolyó, aztán egy szempillantás alatt eltűntek minden tekintet elől. Ekkor Bibír, mikor feleszmélt a csodálattól, rájött, hogy tényleg tündérpótlóvá vált. Kis barátai őmiatta jöttek el erre a vidékre, hogy rendet teremtsenek.

— Erre mindig emlékeznünk kell! — mondta fennkölten. — Sohasem felejthetjük el, mi mindent tettek értünk a hómanók, és tettetek ti magatok is. Ez itt a szeretet adó tava lesz ezután.

Hi, a hirtelen csodaszép hölgy és Hó, a hórihorgas vadkacsa látványára mindenki emlékezni fog. Ők ennek a tónak a mindenkori hercege és hercegnője. Csak a lökött törpe nem változott. Őt olyannak szerette mindenki, amilyen. Boldogan élt feleségével és gyermekeivel a szeretetet adó tó partján. Ma ő mesélt az unokáinak erről a történetről.

Pszt, csak csendesen, már mindenki mély álomba szenderült.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Szokol Bernadette
Szerző Szokol Bernadette 12 Írás
Annyi minden szerettem volna lenni, és voltam is. Egy kicsit balerina, picit tornász, művészi tornász. Később ping-pong bajnok, majd röplabdás több mint 10 éven át. Szavaló és pantomim előadó, versíró és picit rendező. Végül tanár lettem. Gyerekeket szerető-tisztelő, matematikát és informatikát tanító. Meséket sokat mondtam. Talán még gyerekként a barátnőimnek meséltem, majd a szomszéd gyerekeknek. Aztán eljött a legcsodálatosabb idő, mikor a két gyönyörű gyermekemnek mesélhettem, szigorúan könyv nélkül. Sok- sok évig az iskolában mondtam történeteimet a csodálatosabbnál- csodálatosabb gyerekeknek. Éveken át rajzoltam, majd festeni kezdtem. Barátom megkérdezte egy szép tavaszi napon, hogy miért nem írom le a meséimet és rajzolok hozzá illusztrációkat? Csak mosolyogtam... De aztán döntöttem. Leírtam és megrajzoltam történeteimet, hogy később unokáimnak is elmesélhessem azokat. Mert remélem, nemsokára nagymama leszek. Az még nem voltam...