Korai volt az öröm. Corina Panţu nagyon epés hangulatban fogadta. Nem vette jó néven a főnöknője „ajánlásait”. Összehányta a szépen rendbe rakott iratokat, majd megkérdezte:
— Hol van a férje nyilatkozata a vagyonelosztásról?
— Tessék? Miről?
Amikor elhagyták az országot ezelőtt tíz évvel, akkor még ilyen nem volt. Új-Zélandon pedig nem kértek ilyesmit tőlük.
— Nyilatkozat arról, hogy a vagyon közös, vagy mindketten külön rendelkeznek saját jövedelmükről.
Ágnes lábából kiment az erő.
— De hát a férjem felhatalmazott, eljárni a házasságkötésünk honosítása érdekében.
Corina Panţu elővette a jegyző előtt írt felhatalmazást.
— Ebben nem szerepel, hogy nyilatkozatot is írhat a nevében.
— Ott azt írja, bármilyen iratot…
— Aláírhat, kérvényezhet, kitölthet, de nem nyilatkozhat a vagyonáról, és annak megosztásáról. Az itt nincs benne — mutatta a felhatalmazást. — Egyébként hiányzik a férje nyilatkozata arról is, hogy megtarthatja házasság előtti nevét — lapozott bele ismét.
— S arra minek kell az ő engedélye? S nekem nem kell nyilatkozatot adnom, hogy ő megtarthatja az övét?
— Nem.
Nesze neked női jogegyenlőség!
— De hát látja, az Új-Zélandon kiállított házasságlevél szerint megtartottam! Házasság utáni nevem ugyanaz, mint a lánynevem. Itt csak tudomásul kell venniük, hogy a házasság megtörtént, és annak feltételeit, ahogyan megkötöttük.
— Az ország törvényeinek kerete közt. Itt azok szellemében járunk el — felelte, bár hangos szóval nem tette hozzá, „nem úgy, mint máshol”. — Egyiket sem említi az ottani házasságlevelük. Tehát férjének nyilatkoznia kell. A nélkül nem állíthatom ki az iratot.
— De a főnöknője azt mondta, minden rendben van. Ő állította össze a mappát! Azt mondta, csak iktatnom kell!
— Rosszul informálta. Ő nem tudja jól.
Mármint a főnöknő. Ettől a megjegyzéstől aztán Ágnesnek torkán akadt a szó. Egy idő után védekező ösztöne magához térítette.
— A férjemmel együtt voltam a jegyzőnél, elmondtuk neki, mire kell a felhatalmazás…
— Nem felhatalmazást kellett volna aláírnia a férjének, hanem nyilatkozatot. Menjen vissza a jegyzőhöz — vonta meg a vállát a hivatalnok. — Ő tévedett, hozza helyre.
Ágnesnek nem kellett túl sok biztatás. Ám hiába beszélt szépen, könyörgött, majd kiabált magából kikelve, a jegyző hajthatatlan maradt. Férje nevében nem írhat nyilatkozatot, ha erre felhatalmazása nincsen.
— Nekem itt ne kiabáljon! Miért nem mondta, hogy készítsek nyilatkozatot is?
— Arra kértük, készítsen olyan iratot, ami feljogosít eljárni a házasságlevél és a gyermek születési anyakönyvi kivonatának kiváltása érdekében. Ön tévedett, most hozza helyre!
— Nem iratot mondott, hanem felhatalmazást. És a nyilatkozatot nem is említette.
— Tíz éve külföldön élünk mind a ketten. Azóta sok minden megváltozott, és…
Nem tudta elmondani, hogy azért fordultak hozzá, mert feltételezték, ismeri a törvényt, és…
— A törvény nem ismerete nem mentesíti annak betartása alól. Ez alapvető elv.
Se bocsánatkérés, se „sajnálom”, csak ez a cinizmus. Ágnes remegő ajkakkal küszködött, hogy uralkodjon indulatain.
— Férjem itt járt az ön irodájában, láthatta, mindenben szabad kezet akart adni nekem, és akkor…
— A hiányában nem készíthetek nyilatkozatot. Az nem törvényes. Pont.
— S akkor mit tegyek? A házasságlevelünk nélkül nem adják ki a gyermek születési anyakönyvi kivonatát, és akkor kiutasítják az országból, és nem térhetünk vele vissza szüleinket meglátogatni…
— Férje menjen be a kanadai román nagykövetségre, ott aláírhatja a nyilatkozatokat, elküldi postán, és kész.
— De hát ő már Vancouverben van, ami Ottawától négyezer-háromszáz kilométer!
— Jobbat nem tudok ajánlani.
Amint kilépett a jegyző irodájából, felhívta Lacit. Hiába csengetett, a robot felelt. Persze, az éjszaka közepén le szokta zárni… Így neki kellett éjszaka közepén telefonálnia. Férje szinte idegrohamot kapott a kérés hallatán.
— Mit képzelsz, két nap munka után máris szabadságot vehetek ki? Szombat-vasárnap hiába utazom a fővárosba!
— Akkor gyere haza, és vigyél el minket innen, mert nélküled nem mehetünk el!
Jól összevesztek. Ágnes hiába vívott hősi harcot hangereje ellen, és hiába halkította le a számítógépet annyira, hogy alig értette férjét, Zselyke úgyis sírva ébredt a családi viszály hallatán.
Mégis került megoldás. Lacinak kétségbeesésében jött egy mentő ötlete, és megpróbált megkapaszkodni a szalmaszálban. Maga sem hitte, amikor sikerült. Igaz, főnöke majd hanyatt vágódott, amikor újdonsült beosztottja az iránt érdeklődött, hogy a cégnek nincs-e elintézni való ügye a fővárosban? Nagyon szívesen elvállalná. Talán ha nem született volna Kelet-Európában, és Laci már első nap nem igazolta volna, kiváló szakember, és nem hiába szavazták meg neki az állás felajánlásakor a bizalmat, nem járt volna sikerrel. Ám Amadeusz Zlatzky még tartotta a kapcsolatot európai rokonaival, és hallott egy-két horror-történetet az ottani bürokráciáról. Igaz, a Lacié mindet együttvéve felülmúlta. Valójában a cégnek sok intéznivalója nem volt a szövetségi fővárosban. Ami ügy akadt is néha, azt is Victoriában, Brit Kolumbia szövetségi állam fővárosában kellett intézni. Ám végül Amadeusz csak kitalált valamit. Igaz, csak két hét múlva… Laci hálálkodására ezt felelte:
— Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki!
— Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát! — mosolyodott el hálásan Laci. — Dziękuję! — válaszolta, majd sietett hozzátenni angolul: — Ez minden lengyel tudásom!
Végül némi postai kalanddal is fűszerezve, egy héttel tervezett elutazásuk előtt csak megérkezett a szükséges két nyilatkozat…
No persze, Murphy törvénye szerint a barátok a legrosszabbkor szoktak meglepetést kitalálni. Ágnes már épp indult volna a vastagra dagadt dossziéval a városházára aláírni a jelenléti naplót, amikor betoppantak egykori osztálytársai. Így csak kora délután jutott ideje az ügyintézésre.
Corina Panţu ismét ráförmedt:
— A xerox-másolatok hol vannak?
— Mindegyik irat alatt ott van egy másolat is…
— Minden iratból két szett másolat kell! Két dosszié van! A házasságlevélhez szükséges iratoké és a gyermek születési anyakönyvi kivonatáé.
— Két szett? — bizonytalankodott Ágnes.
— Igen, kétszer három!
— Vagyis minden iratból hat?
— Igen. Milyen nyelven mondjam, hogy megértse?
— Hova mehetek iratot másolni itt a városházán?
— A földszinten, a lépcsőfeljárat mellett, kettes ajtó.
— Amellett elhaladtam ide jövet, és az ajtón „zárva” felirat volt.
— Igen, mert a kolleganő szabadságon van. Más az épületben nincs.
Ágnes az ablakon át szemrevételezte az irodában a xerox-gépet, majd eszébe jutott az új-zélandi kalandjuk, amikor az ottani hivatalnok a londoni nagykövetségről szerzett másolatot férje elveszett születési anyakönyvi kivonatáról. Fülébe csengett a szava: „Azért vagyunk itt, hogy segítsünk…” Mondja el, vagy ne mondja? Nem mert kockáztatni.
— A színház mellett van egy xerox, annál közelebbi van? Az futólépésben öt perc legalább, látja, gyermekkel vagyok, és…
— Nincs.
— Meddig kell visszaérnem vele?
— Fél négyig!
Vagyis tíz percen belül. Oda-vissza alig járja meg az utat futva tíz perc alatt, nemhogy százkét másolatot elkészíttessen, mert ha mindegyikből hat kell… Ösztönösen az órarendre pillantott, amely szerint…
— Nem négyig van munkaidejük?
— Hogy merészeli!
Ágnes jobbnak látta nem tölteni további vitával az időt, hanem gyermekkel az ölében elrohant. Alig kapott levegőt, mire visszaért. Corina Panţu a lemásolt irattömegből csak a két személyi igazolvány másolatait emelte ki. A többit visszadobta Ágnesnek.
Végre sikerült beadnia az iratokat, kimerültségében nem maradt már ereje összeveszni a hivatalnokkal. Ha csak a személyiről kellettek a másolatok, akkor miért mondta: „minden iratról két szett?” Miért csináltatott vele százkét másolatot, ha csak kétszer két szett kellett? Csak annak örvendett, hogy végre leadhatta a két dossziét. Vajon Măgureanu Emeséhez eljut idejében? És tartja majd a szavát? Az óra már vészesen ketyeg…
Tartotta. Már másnap délben hívta őket telefonon, jöhetnek az iratokért. Ágnes amint hazaért, behuppant egyik fotelbe, majd megkérdezte:
— Anyu leihatom magam? Tökrészegre! — Potyogni kezdett a könnye. Nem örömkönnyek voltak, hanem a kimerültségé, mely minden izmot elernyeszt. — Már nem hittem, hogy idejében meglesznek…
— Nem… — nézett rá sokatmondóan édesanyja a picire pillantva. — Szoptatsz…
Még ehhez sincs joga…
— Mindenen túl vagy, ennek örvendj… — tette hozzá vigasztalóan.
Kinek van ereje örvendeni három hónapi tortúra után? Ám még akadt valaki, aki nem tudott önfeledten örvendeni.
— Én ezt a nőt feljelentem! — jelentette ki az édesapja.
— Apu, kérlek, neee… Csak én tehetném, mert én vagyok a kárvallott. Bizonyítékom, tanúm nincs, a beszélgetéseket nem vettem magnóra, de hát nem is használhattam volna fel azt, amit engedélye nélkül veszek fel… S Apu, nem akarom látni többet ezt a nőt, hanem örvendeni végre, hogy veletek vagyok, stressz nélkül… Még egy hétig, hiszen már csak annyit vagyunk még itthon.
Nem adatott meg Ágnesnek, hogy ne lássa többet. Másnap a parkba vitték a kicsit édesapjával. Miközben, még a tömbház bejáratánál, épp a gyermekkocsival foglalatoskodott, arra kapta fel a fejét, hogy egy női hang rájuk köszön, édesapja pedig vissza. Ösztönösen felnézett, és köszönt ő is illendőségből. Két nő haladt el mellettük, és bementek a tömbházukba.
— Te honnan ismered ezt a HP-t, Apu? És mit keres itt?
— Te nem emlékszel rájuk? Szomszédaink, pontosabban csak voltak. Panţuék lányai… Igaz, nem sokkal az után, hogy ide költöztünk, ők már egyetemisták lettek, majd elköltöztek… — állt meg a bemutatás közepén, majd kapcsolt. Az idősebbik, Corina, mintha valahol a városházán dolgozna… — Tán csak nem ő járatta meg a hetedik poklot is veled?
— De igen. És nem is fogadta köszönésünket. Mintha én űztem volna csúfot vele…
— Lehet, nem ismert meg. Te sem emlékszel rá…
— Ugyan, Apu, és nem látta a címet az iratokon? Meg a családnevemet? És a te nevedet a születési anyakönyvi kivonatomon?
Legutóbbi módosítás: 2016.08.15. @ 16:55 :: Vandra Attila
