A te mozdulatlanságodban hiszek,
ahogy medrükben a szótalan vizek,
érted lettem ilyen kérlelhetetlen,
elbújnék erős, forró tenyeredben.
Fosztogató telek kikezdték a szám,
míg várakoztam létem hátoldalán,
érted sírtam, mikor feszített a vágy,
akár szenteket az égi szolgaság.
Te jelented a valóságos istent,
földönfutó lelkem otthonát itt lent,
és ha valahányszor mondani kéne,
fölparázslik a felhők nagy sörénye.
Halkabban, mint a tisztavizű forrás,
belőled fakad ez édes borzongás.
Legutóbbi módosítás: 2016.08.03. @ 22:45 :: Zajácz Edina