Csupán a csend hangtalan fénye
koppan a macskakövön.
Sziréna zúgás töri szét a
szmoggal telt est szürkeségét.
Foltokban emberi árnyak
– érdekes élő ködfoszlányok –
a betontengerben gondokkal
megrakott uszályok futnak
lélekzátonyokra.
Páros magányok lakatlan
szigete ez : millió hajótörött.
Segélykérő tüzek lángjai
égetik fel a maradék reményt.
A hamuvá lett semmiből
ketrecbe zárt fák nőnek ( nem az égig )
lesz miből új tüzeket rakni.
Fiatal jövőtöredékek
kacarásznak az utca sarkon
szemük üres valóságot vetít.
Fény nélküli csillagok az égen
talán értük is szól a kék villogó.
Nekem marad a szmoggal telt levegő
az árnyak foltjai, a zátonyok.
A betontengereken vándorló
teherrel teli uszályok,
a kétségek, vádak, muszájok.
S tán maradok kiszabadítani
a fákat nőjenek,
nőjenek akár az égig
fiatal jövőtöredékeket
kísérve bűntelenül végig…
