Barátok? Inkább Péter szesztestvérei, kik becsülettel meggyászolták cimborájukat, akinek végül elegendő volt egy lágy fuvallat, hogy fölkapja és elvigye, végleg. Gyengülő fizikumát módszeresen dolgozta föl az alkoholmámor. Ráérős délutánokon órákig elálldogált a fröccse mellett, kedvtelve figyelte, ahogy az alkonyi Nap sugarai barátságosan átvilágítják az opálos nedűt. Dédelgetően kulcsolódó ujjai között a poharával olyan áhítattal viselte az idő múlását, akár az özvegyek, kezükben a Rózsafüzérrel.
Számomra bíztatóan indult minden. Bevallottan megfogott a sorsa, ahogy feltárulkozott az emberi esendőség minden bárgyúsága, ám a középponti elemet — ami végül a lejegyzés mellé láncolt — az életét ketyegő órájában véltem felfedezni. Péter alig múlt tizenhét éves, mikor számára véglegesen elakadni látszott az idő. Helyesebben először csak lassult egy kábult élethelyzetben, majd körbejárt ugyan, de mindig önmagában. Azután ugyanilyen kényszerítő erővel hatott az életigenlő történések sora, ami tovább űzte-hajtotta őt, keresztül a mindennapokon.
Azokban a régmúlt időkben nagyon szerelmes volt, Jolánnal töltötte minden idejét. Jártak ők mindenhová: moziba, szórakozóhelyekre, kirándulni. Ezen az ominózus hétvégen Péter nővéréhez látogattak el, vidékre. Andrea és a férje, Imre kettesben éltek egy családi házban. A település kedvelt természetvédelmi központ volt, kétség sem fért hozzá, hogy jól érzik majd magukat. Oldott hangulatban telt a nap, majd rájuk köszöntött az este. Lefekvéshez készülődtek. Péterrel közölték a regulát: Jolán a házaspárral fog aludni a hálószobájukban. Hagyománytisztelő neveltetése okán Péternek ez szinte teljesen magától értetődőnek tűnt, gyanútlanul elvackolt a nappali kényelmes heverőjén.
Hajnalodott, amikor félreérthetetlen zajokra riadt. Felismerte kedvese elfúló hangját. Frissen ráömlő rettenetében kilépett az udvarra, ám még ott is hallotta az ágyrugók ütemes nyikorgását. Most nem volt önmaga, szinte kívülről konstatálta az eseményeket és elhatalmasodó zavarában először ébredt benne az önvád: Jolánt miatta, az ő ostobaságának köszönhetően érte ez a gyalázat. „Őrült ötlet volt őt ide hoznom!” — dobolt agyában a szemrehányás. És a nővére ezt eltűrte. Azt később sem tudta becsületesen kielemezni, hogy Imre — mint a ház ura — miféle szokásjogokat gyakorolt? Ki tudja azt eldönteni, hogy ez itt, e gyönyörű tájékon mennyire bevett szokás? Péter és Jolán családjában nyilvánvalóan nem. Mi az, amit mindenképpen tűrni kell, ha emberek egy frigy során közeli kapcsolatba kerülnek egymással? Hiszen Imre rokon már, vele együtt kell élniük. A botrány ki sem robbanhat, a gaztett alámerül a kötelező látszat megtartásában.
Másnap sem oldódott az a távoltartó bárgyú szellemi állapota, ami azután is oly jól meghatározta a mindennapi tudatát. Mintha vízen át hallotta volna a nővére kenetteljes hazugságait, amint végre „vissza kaphatta” Jolánt. Kedvese immár a családhoz tartozott, de nem őáltala. Képtelen volt arra, hogy bármit is megbeszéljenek egymással, vagy keressenek egy úgynevezett megoldást.
Miközben fokozatosan tabuvá gennyesedett ez a történet, Péter nagykorúvá vált. Ellenben továbbra sem volt képes arra a bizalomra, hogy elfogadja Jolán, vagy bárki szeretetét. Belé égették azt a billogot, hogy kevés ő a szerelemre.
Mint arra még az elején utaltam, ti is tanúsíthatjátok, hogy az emberek egy ilyen lelki válságot könnyebben átvészelhetnek, ezért ez a nyomorúságos sorsfonál nem lehet szokványos. Az Imrék csak kihasználják az adódó szituációkat anélkül, hogy valaha is röstellnék tetteiket, vagy különösebben számon tartanák. A Pétereknek meg mindig ott van a lehetőség az újrakezdésekre. Hősünk ennél tisztább és ártatlanabb jellem lévén nem tudott megújulni, természetes kötelékeiben megalázottan rendre elbukott.
Ezért ez valójában nem is életszerű?
Legutóbbi módosítás: 2016.09.06. @ 12:26 :: Meyer József
