nemojano : Disznótoros Szentmihályon

Nyomtatás

Elég furcsa, hogy a Nemzetközi Férfinapot pont olyan időszakra tették a nagyokosok, amikor az igazi parasztembör a levágandó kocája sonkáit méregeti inkább. Disznótorosra készül, melynél okosabb kulináris és egyéb élvezeteket el sem lehet képzelni.

Ezért hát engedd meg kedves férfitársam, hogy tanulságként leírjam neked azt a régi disznótorost, mely a Szeged melletti Szentmihályon egykor megesett.

Igaz, arrafelé agyonhallgatják a történetet, hiszen melyik szentmihályi kikapós asszony nem irigykedne, hogy nem vele történt meg. Persze a végkifejletet szívesen kihagyná a történetből.

Patkós Jankó, aki a szegedi Hangász utcában lábszomszédja volt Dankó Pistának, a híres cigányprímásnak, igencsak értett a kannarázógatáshoz, na, meg a Böske pendelyének emelgetéséhez.

Tudományát kiszélesíteni egyáltalán nem esett nehezére. Ennek gyakorlására ki-kijárt a szentmihályi Fehér-partra horgászni.

Hogy halat fogott-e, arról nem beszél a fáma. De arról igen, hogy Böske epésen megjegyezte nékie, miközben Jankó nadrágjából szedegette ki az odaakadt horgokat:

— Te, Jankó, mék vót az a harcsa, aki tégöd így mögakasztott?

— Jaj, te má, Böske, el nem tudod te azt hinni, milyön nehéz vót húzni-vónni azt a több, mint ötven kilósat, amelyike ráakadt a horgomra. A beste nem adta ám magát! Hiába vót mindön, beakadt az a nádizsombékba, s úgy mögpattant előlem, hogy a végén én akadtam horogra.

Persze, Jankó azt már nem árulta el, hogy azt a harcsát szentmihályi Pösze Marcsának hívták.

De hívták azt Julcsának is, Pannának is, meg ki tudja minek. A szentmihályi anyakönyv nem maradt ránk, melyben az összes akkori hajadon lyányka bejegyzésre került.

Kérded tőlem, tisztelt olvasóm, hogy miként került Patkós Jankó Szentmihályra? Elmesélem én, mert Nepomuki Szent János, aki rajtam kívül még ismeri az esetet, nem fogja. Azóta megmerevedett a nyaka a sok nevetéstől, amit akkor kapott. Magam komoly úriemberként nem tehetem, hogy kinevessem Jankót, így nyugodtan tudom a betűket róni.

Az pediglen úgy történt, hogy Szentmihályon egymásra talált két gerlice, s ha már egymáséi lettek, hívták a papot, megesküdtek örök hűségre egymásnak.

Nevüket rejtse jótékony tisztelet. Igaz a történet úriember módjára ért véget, de ki tudja ki milyen galádságot olvas ki belőle.

Szavam ne felejtsem, az Ámen után pediglen héthatárra szóló lakadalmat csapott az ifjú pár. Ahhoz pediglen meghívták a fiatal Dankó Pistát és cigányzenekarát bazseválni.

Dankó már akkor olyan szívszaggatóan tudta húzni a nótát, hogy a darvak zokogva hullottak alá. Ha pediglen vidám Dankó nóta járta, az összes szentmihályi baromfi együtt ropta a násznéppel.

Jankó pediglen a zenekar kannaveregetőjeként akkor düllesztette ki legjobban a mellét, s akkor sugárzott legszebben fekete szembogara, amikor a menyasszony feléje fordult a táncban.

De a menyasszony sem volt rest felfújni picinyke szájával azt a fátyolt, hadd lássa az a szép szál cigány legény, hogy az ő szeme is izzik, mint az őszi haraszt, amikor égetik.

A lakadalom végén a hálás vőlegény az egész zenekart meghívta a házukhoz a téli disznóvágásra.

Mivel az pediglen messze volt, így esett meg — mint fentebb írtam —, Patkós Jankó egész nyáron a Fehér-parton harcolt a ficánkoló harcsákkal.

Amikor pedig eljött a disznóvágás, meg is jelent a zenekar. Húzták a nótát a pörzsölésnél, a kolbász-hurka töltésnél, de még a disznósajt préselésénél is jelen voltak. Az esti torra már mind a segédek, mind a háznépe igencsak elázott az ágyaspálinkától, meg a homoki vinkótól. Akadoztak a nyelvek, homályosan láttak a szemek.

Észre sem vették, hogy a kannarázogató romagyerek, s a ház asszonya jobb híján, a Füstölő-házba bújt be.

Nem is lett volna az baj, hiszen kíváncsi szemek nem látnak be oda. Azonban itt most nagy kalamajka keletkezett. A ház ura ugyanis a füstölőt összetévesztette az udvari latrinával, s dolgát végezni befordult oda.

Amint befordult, úgy ki is tántorgott onnan, mert a homályban felfedezni látta az ő hites feleségének meztelen körvonalát, s egy férfialakot. A sikongatásokból, nyögésekből pediglen megállapíthatta, hogy nem a sódart akasztják ott a füstölő rúdra.

A benn lévők a nagy etyepetyében semmit nem vettek észre.

Annál inkább a felszarvazott férj bosszúját! Az ugyanis fogta magát, s alátüzelt a füstölő háznak.

Meddig aszalódott ott a szerelmes pár, ki tudja. A mulatozók is csak annyit láttak, hogy kicsapódik az ajtaja, s Jankó szűzanya meztelen rohan át az udvaron, ki a kapun, neki az országútnak. A dühödt férj pediglen szitkozódva, átkozódva, vasvillával kergeti.

Amint Jankó Nepomuki Szent János szobrához ért, akkor döbbent rá, hogy biza, nem Szegedre vette az utat.

Szerencséjére addigra üldözője elfáradt, s az sírva, átkozódva rogyott le a szent lábához.

— Mit vétettem én, ó, mit? Ezt a cafkát mindig jól tartottam, mindent megadtam neki, amit kért. És tessék, most megcsalt.

Nepomuki Szent János alig bírta lenyelni a nevetését, melyet a látványtól kapott, s így szólt a felszarvazott férjhez:

— Az asszonyok már csak ilyenek. Ők nem csak férjet akarnak maguknak, hanem férfit is. Ha nem vagy jó férfi, megcsal, ha tetszik, ha nem.

Megértette a szent beszédét a férj, s nem törődve Jankóval, hazakullogott, s úgy lekapta az asszonyt, s oly alaposan megdöngette, hogy attól kezdve más férfi már nem is kellett annak. A döngetés módját nem árulom el, találja ki mindenki vérmérséklete szerint.

Az eset valódi károsultjai azonban a szentmihályi hajadonok lettek, mert Jankót többé nem látták a Fehér-parton horgászni.

A mostani szentmihályi lányok sem beszélnek róla, hiszen reménykednek, hátha Jankó újra felbukkan.