Seres László : Elvakítottan

Nyomtatás

Fetrengtem már félájultan holtként, 

amit lelke-hagyott testem mímelt csak, 

pokolra hullt mégis minden porcikám. 

Menekülni akartam anyám elől 

égő kályhán, kidőlt szenesvödrön át. 

Minden áron. Valami rosszat tettem 

sok jó közt – kölyökként -, nem emlékszem rá, 

vagy feledni szeretném mindörökre. 

Szeme rémlik fel olykor, s benne dühe, 

ahogy magára ölti viseletlen 

ruhájaként, s megfeneklik eltökélt 

bátorságom kifordulva belőlem, 

mint ásónyomokból darabokra szelt 

tarackok az enyészetnek szánva. 

Nem korholt, kezet is alig emelt rám. 

Azt az áldottat, mellyel ölelt, most meg 

ámulatba ejtett, hogy mire képes. 

Elterültem moccanatlanul, ahogy 

filmekben láttam premier plánban 

térdre hullni a hősöket. S míg anyám 

feljajdult, szánva-bánva, mi lesz velem 

– vízért kiáltott, szinte csak magának, – 

s elrohant. Én örültem, szabad vagyok. 

Tervem bevált, a próba sikerült, 

szinte kedvemre való volt e színjáték. 

Gyalázatos szerep – már tudom , értem -, 

amit nem oszt rám senki, se sors, se végzet, 

azt magamnak játszhatom el, magamtól 

eltelten. Tanulsága egész életre szólt. 

Ő hagyta rám. Tán meg se érdemeltem.