Igencsak anyagias természettel megáldott baba kell legyen az, aki kifejezetten arra vágyik, hogy VIP-ek gyermekeként jöjjön világra. Bizony, még ha szülei otthon is vannak, akkor is gyakran megszólal a telefon, és a hívás legtöbbször nem egy-két percig tart…
Még ha a szülő minden este meg is fogadja: „Holnaptól kezdve több időt töltök vele”, következő este kezdheti elölről a fogadkozást. Mindig közbejön valami. S ha csak egyik szülő Fontos Ember, még hagyján. Ám ha apja Seattle egyik legmenőbb ügyvédirodájának egyik főrészvényese és igazgatója, anyja pedig a Chanel céggel kötött szerződése óta hirtelen az amerikai illatszercégek élvonalába teleportált cég alapítója, ma már főrészvényese és menedzsere, akkor…
Bár Julie szülés után megpróbálta a cégét otthonról irányítani, abból két szék közt a pad alá kerülés lett. Teje a stressz miatt hamar elapadt, de a szoptatás intimitását is gyakran megzavarta egy-egy telefoncsörgés. Házvezetőnője hiába vette ölbe és cumiztatta a kicsi Johnnyt, mert a kicsi üvöltve reklamált, hogy átpasszolták. Mire az éhsége úrrá lett felháborodásán, ismét más kézbe került. Vissza édesanyjáéba. Hamar ráérzett, az üvöltés nagyon hatásos gyermeki fegyver. Akadtak olyan helyzetek is, amit Julie távirányítással nem tudott megoldani. Végül belátta, még az autóutat is beleszámítva gyorsabban s főleg hatásosabban tudja személyesen intézni ügyeit, mint távirányítással, s főleg telefonon át nem lehet semmit megszagolni…
A stressz kihat egy babára, s nem egyszer ennek fizikai jelei is vannak. Álmatlanság, étvágytalanság és hasfájás a baba válasza… Ezt egy otthonülő, kiegyensúlyozott anya is nehezen viselné, ám annál nehezebben egy állandóan tökéletességre törekvő, vagy inkább a tökéletlenségtől rettegő asszony. Még egy férfinak se mindennapi kihívás egy olyan dinamikusan fejlődő cég, mint Julie McKenzie Parfums. Egy elfoglalt férjnek otthon nincsenek feladatai, hiszen vagy háziasszony felesége, vagy a házvezetőnő biztosítja ehhez a hátteret. Ám ha a céget nő vezeti, akinek amúgy is nagy kihívás helytállni egy férfiak által dominált világban, ezért bizonyítania kell, vagyis inkább cáfolnia a hosszú haj rövid ész sztereotípiákat, ráadásul el akarja látni a Tökéletes Anya szerepét is, annak valahol villámhárítót kell találnia, különben ép esze veszélyben forog.
A cég megszenvedné, az egyetlen gyermeket nem lehet ilyen sorsra ítélni, tehát marad házvezetőnő, a bébiszitter, s ha nincs anyós kéznél, akkor a férj…
Michael elég olcsón megúszta, csak felesége dohogásait, panaszait és kiborulásait kellett hallgatnia, és ritkán lett vétkes azért, hogy „férfiként is a körmére nézhetne” a bejárónőnek és a bébiszitternek. Így csak a házi személyzet cserélődött gyakran. Akadt, aki magától ment el a magas fizetés ellenére, de olyan is volt, akit Julie menesztett inkompetenciája miatt. De ez a dinamika nem feltétlenül válik a gyermek javára…
Van egy VIP-betegség, amelyet Michaelnek és Julienak sem sikerült elkerülnie. A gyermekkel töltött idő hiányát. S az ebből természetszerűleg kialakuló lelkiismeret-furdalásukat ajándékozással próbálták némileg csökkenteni. Más gyermeknek talán a szobájába (már ha van sajátja) sem férne be mindaz, amit a kis Johnny megkapott. Talán még ez se lett volna különösebben baj, ha e játékok egyre szaporodó hányada nem ilyen alku után került volna birtokába:
— Ha megeszed (ha jó vagy, ha…) akkor kapsz egy új autót…
Vagy még rosszabb:
— Vettem neked egy új Teddy macit, csak egyél meg szépen mindent…
Kész csoda lenne, ha Johnny őfelsége nem válogatna…
Nem könnyű a házvezetőnő élete egy elkényeztetett gyermek mellett. Nem az ő feladata nevelni, s nincs is joga beleszólni alkalmazója nevelési elveibe. Ám egy kíváncsi apróságra igencsak sok veszély leselkedik a konyhában, főleg ha oly fantáziával is megajándékozta a természet, mint szüleit… De ha megszokta, hogy neki mindent szabad, csak hatásosan kell visítania, akkor pláne kezelhetetlenné válik. S ha az épp hazacsöppenő anya helyette a házvezetőnőt okolja, mert nem tudott a gyermekre nézni, amikor… Szóval ilyen helyen házvezetőnőnek lenni nem épp leányálom, hiába kaptál dicshimnuszt zengő ajánlólevelet előző alkalmazódtól, melyben áradoznak, milyen tisztán tartottad a lakást, és milyen finomakat főzöl.
No persze remek buli Picasso stílusú festményt varázsolni a nappali falára, amíg a bébiszitter épp megkönnyebbül…
Ez mind semmi ama kihíváshoz képset, amelynek egy bébiszitter néz elébe egy ilyen gyermek mellett. Még egy szülőnek sem könnyű helytállnia a magát földhöz vágó, toporzékoló, esetleg egyenesen önmagát veszélybe sodró csemetéje mellett. A napközben nagy nehezen felállított szabályok azonnal kútba esnek, ha Anyu hazajön, s ő megengedi azt, amit a bébbiszitter megtiltott, hiszen nincs lelke végignézni a hisztis jelenetet, s fekete báránnyá válni abban az egy órában, amit vele eltölthet… A rajzfilm, rajzfilm és rajzfilm vég nélkül bizony kényelmes, főleg, ha a szülők szerzik be a szebbnél szebbeket, és korosztályának valót, már nehogy a Cartoon Networkot vagy más, agresszív filmeket sugárzó adót nézze.
Dennis a komisz[1] kismiska volt Johnny mellett. Nem csoda, ha a bébszitterek egymást váltották.
Pak Yi Song, kedves, mosolygós, nemrég nyugdíjazott óvónő volt, kiváló referenciákkal, jól beszélt angolul, bár erős koreai hangsúllyal. Julie nem értette, miért kezdte kisfiát Johnny majd Little Johnny után Little John Gunnak szólítani. És bár az ő és férje nevét helyesen Gánnak ejtette, a kicsi nevét u-val mondta. A bejárónő jött rá először a turpisságra.
Julienak a legjobban az fájt, amikor végre hazaért, és örülni szeretett volna kisfiának, de ő a rajzfilmet nem volt hajlandó abbahagyni… Amikor Pak Yi Song rászólt, akkor sem. A bébiszitteren látszott a meglepetés. Persze, nem ugyanaz a helyzet, mert most édesanyja is itt van…
— Fiatalúr, ne szomorítsa édesanyját… — próbált a Pak Yi Song hatni rá. — Kérem, ne játssza Little Dzsong Un-t.
Julienak ekkor esett le a tantusz, nem John Gunnak, hanem Dzsong Un-nak szólítja kisfiát. Elég stresszes napja volt… Erélyesen rászólt… Amint az érzékeny ex-bébiszitter elment, a bejárónő összeszedte a bátorságát és kimondta:
— Mrs. Gun, ne haragudjon az őszinteségemért, de nagy hibát követett el. Kisfia Mrs. Pak Yi Songnak sokkal inkább szót fogadott, mint két elődjének, akit személyesen ismertem. Nem kellett volna kiadnia az útját.
— Nem én adtam ki… — remegett munkaadójának a szája széle az idegességtől.
Valóban nem, mert a szóváltást követően Mrs. Pak Yi Song jelentette be, ő nem tűri, az ilyen hangnemet, és Mrs. Gun keressen más nevelőt kisfiának. Csak amit Julie Gun utána mondott tehetetlenségében, azt lehetett elbocsájtásnak értelmezni.
A házvezetőnőnek a torkában dobogott a szíve. Sohasem mert szemrehányást tenni munkaadójának. Nemcsak itt, hanem előző munkahelyein sem. Ám most az első vérfagyasztó pillantás hirtelen sírógörcsbe váltott. Julie Gun lehuppant, szinte a fotel mellé, de sikerült végül megkapaszkodnia, arcát a kezébe temette, és levegőért kapkodva zokogott. A házvezetőnő egy ideig megkövülten nézte a jelenetet, majd odament az összeroppant asszonyhoz, és letérdelt eléje.
— Nehéz napja volt, ugye, asszonyom?
Julie egy villanásnyira kilesett rejtekéből, alkalmazottja szemébe pillantott, talán megkísértette a vágy is, hogy kiöntse a lelkét az asszonynak, és elmondjon mindent, azt is, ami krónikus baj, vagyis nem ugyanaz egy kis vállalatot vezetni, mint egy egyre dagadó részvénytársaságot. Itt már nem minden az ő rátermettségétől függ, egyre több minden felelősségét át kell adnia másnak, s néha nehéz a sokféle gondolkodást összhangba hozni. Szembesülni egy férfiak által uralt világ sztereotípiáival. Meg kell küzdenie a társult cégek egykori vezetőinek félténységével, akik keselyűként várják, hogy hibázzon. És ma tényleg ez történt. Előbb-utóbb el kellett jönnie ennek a napnak, de… Nőként még ebben a szakmában is, vagy főleg ebben szembesülnie kell olyan üzlettársakkal, akik annyira el vannak telve férfiasságukkal, hogy azt hiszik, minden nő szét akarja tárni előttük a lábát, s hálából kedvező üzleti ajánlatot is tennének… Milyen megalázóak tudnak lenni e helyzetek! Egy ötvenes üzletasszonynak mégis könnyebb… S pont ma két ilyent is át kellett élnie, ma, amikor görcsöl a hasa, tűpárnán vannak az idegei, és emberfeletti harcot vívott egész nap… Amikor századszorra hozott olyan döntést, ami azt igazolja, képtelen betartani Johnnynak tett kimondott ígéreteit, vagy legalább titkos fogadkozásait. És pont ekkor a kisfia is elutasította, rajzfilmet akart nézni inkább. Nagyon kellett abban a pillanatban a bűnbak… Megbukott, szégyenletesen megbukott cégvezetőként, anyaként és egyre gyakrabban feleségként is… Egyre szaporodnak az alkalmak, amikor éjjel az ágyban is hárít… „Most ne…” Pedig olyan jó a férje karjaiban…
A házvezetőnő legszívesebben azt sugallta volna, kérjen bocsánatot… de nem mert tanácsot adni, felállni sem, pedig térde megsínylette ezt a pozíciót. Talán Julie Gun a tekintetéből olvasott vagy csak kifulladt a sírásban, de összeszedte magát, mert mély lélegzetvétel után felállt, elővette táskájából a telefonját, és tárcsázta a méltatlanul elbocsátott bébiszittert.
Pak Yi Song egy rendkívül büszke asszony volt, nehezen bocsájtott. A keleti kultúra értékrendszerét családja itt, az Egyesült Államokban is megőrizte. Julie Gun hiába fogta könyörgőre a bocsánatkérést, és vázolta néhány szóban élete talán legrettenetesebb napját.
— Sajnálom, Mrs. Gun, de nem jövök vissza. Nem a múltért, hanem a jövőért. Elhiszem, nehéz napja volt. Ám nem teszem ki magam még egy ilyen kiborulásának. Ugyanis megjósolom, lesz még. Hiába fogadkozik, hogy soha többé. Elhiszem, őszintén szeretné megígérni. Azt hiszi, nem fordul majd többet elő. De kisfiának is állandóan ígéri, többet foglalkozik majd vele… Ha neki nem tudja betartani szavát, nekem mennyire fogja? A koreai háború idején szüleim azért jöttek el szülőhazájukból, hogy ilyen megaláztatásban ne legyen többé részük, és nekünk, gyerekeiknek, unokáiknak még annyira sem…
Julie Gun szinte maga előtt látta a már enyhén hajlott hátú nőt, amint kihúzza magát. Az alatt a kevés idő alatt, míg Johnnyra vigyázott, megismerte Mrs. Pak természetét. Amit kimondott, azt nem vonta vissza.
— Mi lesz Johnnyval holnap? Nincs kire hagynom… Legalább, amíg helyettest találok…
— Unokahúgom, Pak Cho Hee óvónőnek készül. A College-ben épp vakáció van, ráér. Ahogy ismerem, elvállalja, jól jön neki egy kis mellékkereset. Egy hónap múlva kezdi az utolsó évet, addig lesz önnek ideje találni valakit helyembe. Felhívom önt, amint beszéltem vele. Ám addig is fogadjon el egy tanácsot, amellyel alkalmazottként nem mertem szembesíteni. Egyik tanáromnak volt kedvenc mondása, máig sem felejtettem el, annyira igaz. „Senki sem ok nélkül hülye, egy gyermek pláne nem.” Ha egy gyermek állandóan rosszalkodik, és nem fogad szót, annak oka van. Magatartása egy S.O.S. jelzés: „Figyeljetek rám, mert komoly problémám van!” Nagyon sok gyermek válik kezelhetetlenné például, amikor megszületik kistestvére. Rosszalkodása egy segélykiáltás: „Szeressetek engem is!”, bár rendszerint az ellenkezőjét éri el vele. Ennek a kisfiúnak pszichológusra van szüksége. A huszonötödik órában! Vigye szakemberhez, Mrs. Gun, amíg nem késő! És vállaljon kevesebbet magára, mert amit az előbb mondtam, önre is érvényes. Nem Supermant túlszárnyaló Superwoman, aki egyszerre főnök, férfi, nő és anya egyszerre, hanem ember. Férje is nagyon elfoglalt. Az ő segítségére sem számíthat. A házasságuk is rámehet erre…
— Hagyjon magamra! — szólt rá Julie a bejárónőjére, miután befejezte a beszélgetést, előbb irritált hangon, mert alkalmazottja tanúja volt az előbbi jelenetnek. Úgy érezte, mindent halott, amit a Mrs. Pak mondott, és mezítelennek érezte magát. Aztán megjött a józan esze, és amikor a bejárónő már épp lépett ki az ajtón, hozzátette: „Kérem!”
„Miért nem jön már haza Michael?! Miért nincs itthon, amikor sorsdöntő döntéseket kellene hoznom? Miért nem számíthatok rá, amikor legnagyobb szükségem lenne a segítségére?!” — hárította ismét a felelősséget, majd észhez tért.
A kis Johnny pedig, mintha érezte volna, hogy sorsdöntő este van, aznap „kitett magáért”, nyomatékot adva Mrs. Pak Yi Song szavainak. Túltett önmagán hisztiből, követelőzésből, válogatásból, az eléje tett ételt tányérostól seperte a földre…, visított, nem akart lefeküdni, majd elaludni sem, hiába vette édesanyja maga mellé az ágyba, száműzve Michaelt, pedig pont aznap nagyon vágyott egy vigasztaló, férfi-ölelésre…
