Mi kell egy jó találkozóhoz? Mármint egy Héttorony találkozóhoz? Mindenhol más. Ahány ház, annyi szokás! Ami egyforma, az a bátorság. Azután kell egy jó helyszín, amire a toronylakó hajlandó elhagyni komfortzónáját és egy jó társaság reménye, akikkel végre vagy újra megtapasztalja az egy húron pendülés rendkívül kellemes állapotát.
Bátorság kipipálva Jagos Pisti és Ági részéről. Szeged még öt év után is csábító. A társaság, ahogy lenni szokott, körülmények és váratlan események után megmaradó része, biztos siker.
Így gurultunk be a torony legfőbb őrével a hírös városba azon a napfényes, kánikulára hajazó szombat délben, szeptember 17-én. Az időjósok szerencsére tévedtek. Az eső és a vihar útközben lemaradt. Az autó csomagtartója roskadozott a még nyomdafesték illatú jubileumi antológiák bontatlan csomagjaitól, alig két napja hagyta el a nyomdát.
— No! Majd a panzióban… — tervezgettem az üléshez ragadva — egy kellemes légkondicionált szoba elfoglalása után laza tusolás, és amire Debrecentől-Szegedig vágytam: tartalmas szegedi halászlé, amiben megáll a kanál, mindez egy hangulatos vendéglőben, s mellé kecses borospohárban gyöngyöző rozé, melyet egy rendkívül kedves pincér szolgál fel, akinek az arcán látni, mennyire örül nekünk.
Minden pontban tévedtem. A panzióba túl hamar érkeztünk, s a recepció melletti szűk irodába tehettük csak be csomagjainkat, mert a 14 óra, az 14 óra. A belváros pedig nem a Tisza part. Az eredménytelen halászlé-vadászat után beláttuk: hal a Tiszában, halászlé csak a partján. Odáig viszont éhes gyomrunk nem engedett.
— Irány a Dóm! A téren borfesztivál zajlik, ott eszünk-iszunk, utána jöhet a Toronyest.
A monumentális épület változatlan pompájában állt a helyén, s lehangolva figyelte a téren árválkodó vendégeket. Sorsüldözöttnek éreztem magam miközben a bezárt bódék között bolyongtunk.
— Ott egy sütödés! — kiáltott fel Attila. Én még továbbra is sűrű, kissé csípős halászlé reményében utána. Már azt sem bántam, ha mindezt egy műanyag tányérban kapom, műanyag kanállal, s a rozé sem kecses borospohárban gyöngyözik, a kedves pincérről már nem is beszélve. Ez sem jött be! De legalább a sült halnak, a kenyérnek és a savanyúságnak találtunk egy tenyérnyi tiszta helyet a viseltes asztalon, melyhez a faszálkás lóca dukált.
Bizonyára termetesnek számított a hal tiszai viszonylatok között, melyet néhány perc alatt lenyeltünk, de éreztem, maradt még bőven hely annak a tábla Milka csokinak és talán még a zabfalatoknak is, melyeket végszükség esetére rejtettem a bőröndömbe.
— Nem kell ilyen melegben sokat enni! — osztotta az étkezési tanácsot Attila, amint észrevette, hogy a már egyszer kidobásra ítélt maradványokat újra átvizsgálom.
Újult erővel indultunk a Kálvária Kulturális Központot felkutatni. Néztünk jobbra, befordultunk balra, nagy sétákat tettünk tágas tereken, mígnem egy rokonszenves helyi lakos, aki mellesleg néma volt, útba igazított bennünket.
A panziónktól pár lépésre rátaláltunk végre. Az udvara, melyet magas fal határolt, négyasztalos, napernyős voltával meglepett. Azt el is döntöttem, nem a púderszínű kiskosztümöm fogom felvenni. Miután a vaslépcsőn a klub-söröző zárt részébe is feljutottam, már abban is biztos voltam, hogy a tűsarkú szandálomat sem.
De legalább közel leszünk, ami a cipelendő könyvcsomagok szempontjából igen fontos körülmény.
A sikeres szobafoglalás és felfrissülés után nem tétováztunk, különösen, hogy befutott a komáromi Suzuki gyorsjárat is Ilcsivel és kamasz fiával. Ilcsi, egy sikeres jubileumi antológia fáradhatatlan szerkesztőjeként, talpig kékben, elegánsan toppant elénk — s elégedetten forgatta a most is egyszerűségében nagyszerű antológiát. Hogy hány órát töltöttek Arankával és Zitával, mire összetoborozták a szerzőket, a műveiket, a fotóikat, majd azokat betördelve, nyomdakészen, pontosan összeállították, hogy azt Attila időben eljuttassa a nyomdába, majd ide Szegedre — megtippelni sem merem.
A Kálvária udvara a kezdéshez közeledve négyasztalosból sokasztalossá alakult, s egy pódium is került az udvar hűvösét biztosító terebélyes lomb alá. Az ismerősök derűsen közeledtek felénk, a számunkra még ismeretlenek pedig, főként Poet tagok, kinézték belőlünk, hogy ez a könyvekkel körbesáncolt csapat csakis a Héttorony fanatikus tagsága lehet, akik képesek voltak a fél országot átutazni ezért a találkozóért.
Megnyugodva szemléltük, alakul a toronyest: a színpad a helyén, az asztaloknál egyre több és jobb hangulatú társaság. Az antológiaosztás, majd a dedikálások és ismerkedések felélénkítették a gyülekezőket.
Hamarosan megjelent egy fiatalember, kezében gitárral. Fogalmunk sem volt ki ő, de buzgón hangolt fél órán át a színpad mellett, ebből sejtettük, bizonyára a program részese lesz. Befutottak Jagiék is, s halálos nyugalommal közölték a kezdés előtt pár perccel, hogy a hangosítás kicsit késik, de lesz, valamikor. E bejelentés senkit sem rázott meg, mivel a táskákból előkerült pogácsák, Barta Gabika saját készítésű batyucskái, s a pultos lányok szorgalma családias hangulatot teremtett. Sőt határozottan lazított a „fellépők” idegein, amit kissé zilálttá tett a hangosító berendezések beüzemelésével egy időben kezdődő veteránrepülők légi parádéja. Szeged szép, nagyváros, légvonalban viszont határozottan kicsi, mivel egy-egy rövidebb verset sem sikerült az égi lovasok hangos jelenléte nélkül meghallgatni.
De mi győztünk! Ők végleg „elhúztak”, s mi élvezhettük az előadásokat, a bátrabbak maguk, a bizonytalanok két remek előadó tolmácsolásában. A gitáros fiatalemberről kiderült, hogy megtalálta a hangokat, s az egyetemi színjátszó kör vezetője. Megzenésített verseket hozott az estre, de a hivatalos részt követően a „Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés” című klasszikus sem okozott neki gondot. A sötétség oly észrevétlen borult ránk, hogy csak azt érzékeltük, nem látjuk a színpadon álló előadót. Ő viszont a betűket sem látta. Így a szervezők most is gyors problémamegoldó képességének köszönhetően, pár perces villanyszerelés után folytatódott az est. Az ügyesen összeállított forgatókönyv eredményeként, egy változatos, hangulatos felolvasóest kerekedett, ahol megismerhettünk új szerzőket, talán nem is toronytagokat, de mit számít ki milyen kör tagja, ha ugyanaz a szenvedély mozgatja.
A kitartóakat még megénekeltette és megtáncoltatta a szimpatikus gitáros srác, közben két gigantikus pizza bekebelezésének lehettünk részesei, s a helyi irodalmi rádió riportere sem tétlenkedett, aki szorgalmasan hívta félre a résztvevőket egy hangfelvétel erejéig.
Érződött Jagos Pisti és Ági rutinja és a szegedi Poetosok összeszokott csoportjának szeretete. Kell ennél több egy jóízű irodalmi találkozóhoz?
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 13:26 :: Adminguru
