Hallása bántotta, bár nem vált siketté, de a suttogó hangokból semmit nem értett. Jó sokáig igyekezett ezt titkolni, érezte, ezzel vissza lehet élni. Egy idő után, a rengeteg blöffből visszajelzett, helytelen válasz lebuktatta.
Egész életében nem heverte ki a bujkálást. Rengetegszer azt álmodta, hogy a szénavackán fekszik egyes egyedül, és bizony nála magányosabb ember — elég sok testvérrel ugyan — nagyon kevés élt.
— A vén marha, már megint itt mászkál. Vigyorogjatok már a halképébe, mert a végén még megbántódik. Addig is kitalálom, hogy azt mondta, másszak bele egy csuporba. Unatkozom, lefeküdni sincs kedvem, na, gyertek, gyerekek! Éjszaka, mikor alszik, kimegyünk fagyoskodni, beülünk az árokba, hadd sajnáljanak.
— Suttogjatok csak, mint varjak körül az őszi levelek! Előbb a levél potyog le, aztán a varjú. Nem ezt kívánom nektek, így, az örök munkaruhám alól sem. Olyan idegenné lett mindenki.
A volt — nincs, van is, nincs is családja, mint egy hegyormon büszkén álló, mégis végtelenül magányos egy szál fenyőt hagyta el. Lágy hangon dúdolt álmában, miközben öregedő maga, kaszáló mozdulatokkal, monoton, de mégis megnyugtatóan seperte az udvart.
Pompónia sokszor megcsinálta ezt a játékot és egyebeket. Katit elvitte valaki vagy valami talán örökre, így vele kellett megelégednie, de nem volt válogatós. Úgy szerette, mint rugdosott kutya a gazdáját, pedig tudta, hogy a túl csendes szavak vágó éllel bírnak, és róla szólnak. Lenyelte.
Csak a Szemefénye — ahogy ő nevezte: Kislyányom — tudott mosolyt csalni az arcára. Elég volt annyit mondania: apukám, és ha tehette volna, vajas kenyéren terül szét, olvadtan a szeretettől.
A kevés iskoláját meghazudtolóan, kislánya kiváló segítője volt. Negyedikig az osztályelsőségre segítette.
Olyan szép, nagy szemekkel tudott nézni, hogy elalélt tőle. Olyankor megfeszítette a már kikerekedett pocakját, és hagyta, mi több, serkentette hogy üsse, s a gyenge kis öklök visszapattantak munkában edzett hasáról.
Sosem volt kutyája, a macskákat meg talán nem is szerette annyira, de a fáskamra és disznóól közé nagyon szívesen beköltöztetett volna egy ebet.
Amikor a gyönyörűsége valami nagyon németes nevű alakhoz ment férjhez, folyamatosan, éjjel-nappal aggódott, hogy megöli, mert a németek már olyanok. Előzőleg, valamelyik balkáni háborúból a közelükbe telepített, átmeneti ott-lakók egyike megtámadta, vagy megkörnyékezte hajas babáját, előbb fejszét ragadott, majd úgy gondolta, meghagyja a fának és a disznóknak, egy vasdorong is megteszi. Fogta, de máig titok, hogyan is maradt a dolog emberhalál nélkül.
Mikor a németes nevűről valahogy kiderült, hogy csak a hangzás megtévesztő, megnyugodott. A következő disznóvágáskor kitüntető fejfogást engedett neki. Az illető nem olyan nagyon örült, de ha halni kell annak a disznónak, valaki úgyis lefogta volna. Perzselt, kapart, s bár szinte szót sem váltottak, valami barátságféle, ha más nem, bizalom alakult ki kettőjük között.
Este mindenki meglepetésére az öreg kijelentette, a disznó fele a fiataloké, mert csak egy félévi jövedelmével tudta megajándékozni őket egybekelésük alkalmával.
Nejének visíthatnékja támadt, azon gondolkodott, hívasson-e mentőt, vagy játsszon el egy bokaficamot.
Negyvenen túl volt, már rég zsebelte a nyugdíjat. Azt persze sosem latolgatta, hogy havi jövedelme csupán a család negyed napjára elégséges. Sosem tudni, miért, néhány heti munka után beteg lett. Olyan beteg, aki reggeltől estig (szükség esetén két napon át is) bírt volna dolgozni.
Érdekes szociális hozzáállás… Nulla ledolgozott évvel, egy kilónyi húsra való rokkant nyugdíjat még így is megítéltek.
Hasogatni való fa mindig volt a kertben és az udvaron, és annyi munka akadt, hogy a házat mondhatni kizárólag alvásra használta. Annyi mindent átgondolt, hogy ki sem nézték belőle.
Egy alkalommal egy öreg házaspár hézagos és gubancos beszélgetésén gondolkodott, mert látta a Szalonnás Imi bácsit és Nóra nénit, amint látszatra elmegy az eszük, de ő bizony tudta, hogy nem az történik. Sajnálta őket, tudta, milyen az, mikor a front átvonul, még ha ez egy egészen más harcot feltételező is.
— Frontátvonulást mondanak az előrejelzők holnapra, csak azt nem tudom, hogy kicsi vagy nagy frontot. A kis front nem gond, ott viszonylag kevesen pusztulnak el. A nagy front esetében, általában úgy hullanak az emberek, mint szúnyogirtásban a zümmögők.
— Emlékszem, mikor hazajöttél a frontról, sok mindent meséltél az átvonulásokról. Szerencséd is volt, mert ellőtték az eszedet, így aztán leszereltek.
— Tényleg, asszony, ahogyan mondod, dereng, hogy ellőtték valamimet! Az eszem lehetett? Az a fontos, hogy nyugodtan itthon vagyok, és nem kell a halál arató-cséplőgépével egyenlősdit játszanom. Hol a fenében van az embernek az esze, nem tudom, de sokakat megmentett már, annyi biztos.
— Mesélik, hogy hozzád hasonlóan, mások is az eszüknek köszönhetik megmenekülésüket. A legjobb tudomásom szerint, ha nem csal merengő emlékezetem, van, aki a zsebében hordja, mások a retiküljükben, és most ugrott be, hogy én a széfben tartom. Mekkora az ész tulajdonképpen?
— Változó. Egyeseket, ha megmentett, akkor talán zakójuk belső zsebében hordhatták, mondjuk a szív magasságában, és lepattintotta a lövedéket. Nem tudom, hogy lehet-e olyan méretű, mint egy korabeli, teljes testet védő pajzs, de akár azt is el tudom képzelni. Akkor nekem jó nagy eszem lehetett, hogy csak azt lőtték el, mert minden egyebem ép. Te is jobban tennéd, ha a széfből kivennéd a magadét (most így frontátvonulás idejére), ha már ilyen védelmező erejű. Különben hányra mondták?
— Valamikor a hajnali órákban kezdődik, de tudod, milyenek ezek az előrejelzők, folyton tévednek. Lesz abból délelőtt tíz is, persze sosem lehet tudni… Én azt mondom, feküdjünk le idejében, már este tíz van. Ha mégis rendesen megérkezne a front, akkor legalább legyünk védve.
— Te az eszeddel, én meg ugye le vagyok szerelve, vagy nem? Tudod, mi ugrott be most így? Valamikor, régen azt hallottam, hogy akadnak, akik a fejükben tartják ezt a — hogy is mondják — ja, eszet, amit nekem ellőttek, mélységes hálámra, hiszen az életemet mentette meg az észlövés, de elég nagy marhaságnak tartom. Képzeld el, ha valaki nem kívül tartja az eszet, akkor hogy tud az védeni?
— Én meg azt hallottam, van, aki a fülében tartja, az már ugyanaz, nem? A fül is a fejen van, meg ami a fülben van, az is a fejben van. Nem akarok vitázni, egyszerűen csak azért mondom, mert a fülemmel hallottam, amint mondták. Gondoltam, hátha arra lakozik.
— Mondd, akkor én most hadirokkant volnék? Azt nagyon nem szeretném, azok sántikálnak, bicegnek, meg hiányzik nekik valami. Nekem semmi nem hiányzik, mindenem megvan, ugye?
— Teljesen ép vagy, mindössze az eszedet lőtték el. Esztétikailag tökéletesen nézel ki!
— Látod, mekkora mázlim van, kicsikém! Na, jöjjön az a nyavalyás front, menjünk aludni!
— Ideadnád a járókeretemet? Messze van a hálószoba, és ha netán erősebb front jön, menekülni szoktak. Tudod, emlékszel, nem? Mikor leszereltek, utána is egy csomót kellett menekülni, arra is szükség volt!
— Itt is szükség lesz a járókeretre, a botomat is készítsd oda. Jut eszembe, Magdika hozott egy tál cseresznyét, egyél meg néhány szemet, nagyon egészséges arra a… micsodára is?
— Valami jönni fog, vagy nem?
— Meg el is lőttek valamit.
— De hogy ellőtték! Nagyon ellőtték. Menjünk aludni, szép álmokat!
Disznótorok után jó nagyokat nótázott a maga kedvére, de bekapcsolódott mindenki, s olyankor a meghökkentő, bizarr történeteivel ámulatba ejtette a távolabbi rokonokat. Pompónia nem örült, egyre inkább nyomasztotta, hogy nem tud már végre megszabadulni tőle. Aztán jót mulatott ez az öregfiú, amikor a kamrában lógó sonkáról mindenkinek valami gyilkosság jutott az eszébe.
Nevetett. Olyan komolyan mesélte, amit kitalált, hogy mindenki hideglelést kapott. Aztán persze hahotáztak.
Tudjátok, úgy nézett ki, hogy kezében hosszú pengéjű kenyérvágókéssel, átgondolt szándékkal lép a terembe. Felkapcsolta a villanyt, be sem akarta csukni maga mögött az ajtót, de akkor szembesült a látvánnyal. Tétován hátranyúlt, és a kilincset eltalálva visszataszította az ajtót.
A helyiséget áthatotta a fanyar illat, vagy inkább bűz. Ott lógott előtte… Vajon mennyi ideje? Napok, hetek, talán hónapok óta? A zsineget is kikezdte már az idő.
Belépés előtt azt gondolta, hogy nem fog önmagának külön filozófiaórát tartani, a bámulgatás szépségét is átengedi másnak, de csak állt megkövülten. Bal kezének mutatóujjával bökött rajta egyet, az elkezdett himbálózni… Már olyan volt, mint egy túlérett gyümölcs, amit lefúj a szél. Megijedt, nem szerette volna, ha épp a lába elé zuhan…
Közelebbről még áthatóbb lett a szag. Rendkívül pragmatikusan, amolyan túlzott objektivitással nézte. „Mi lenne, ha levágná?” Erre gondolt, aztán megsajnálta a zsineget, kár volna érte. Ennek a függőnek már úgyis mindegy. Utoljára, valamikor a tél kezdetén, még olyan boldog, pirospozsgás formában látta. Tényleg, akkor három hónapos lehet, mert azóta sehol sem találkoztak…
Az illendőség azt kívánja, hogy használja azt a kést, ha már bevitte. Emelte, és hosszában vágott egy jó nagy szeletet a kőkemény húsú, ínycsiklandozó füstölt sonkából.
Legutóbbi módosítás: 2016.10.05. @ 10:55 :: Boér Péter Pál