Felült, a tükörbe nézett, már nemcsak a szíve fájt, hanem mindene.
Most úgy érezte, elsorvad, összemegy, elfonnyad, mint egy napégette virág. S bár végig magánál volt, mégis hallucinációszerű képeket látott egy emberről, aki szalmavackán forgolódott. Elmosolyodott, de hiszen ez a sógorom, hogy került ez az áldott jó ember ilyen szerencsétlen helyzetbe?
Szalmavackán csak forgolódott, a marhák is szétbőgték magukat, hogy valahová az istállón kívülre szorítsák a csendes, mínusz húsz fokot. Fogcogva csendeskedett az a figyelő, ablaktalan és tenyérnyi hézagú ajtók között. Egy kis szalma lángja lobogott a dobkályhában, talán ha ráfekszik, át is melegíti.
Kínlódott, nyolc éve nem aludt már ágyban, de köreiben a leszázalékolás ismeretlen fogalom volt. Boldog volt, hogy az őt mindenfelől meghaladó fizikai munka alól kegyeskedtek felmenteni, és az év összes napján — helyesebben éjjelén — „hatékony” tehénőrző-védő feladattal enyhítették életét.
Már megszokta a beszakadt oldalú épületet, ahová naponta sötétedéskor valahogy elbaktatott. Szabályos baráti kapcsolatba került az összevissza cikázó patkányokkal, egy-egy legömbölyített szalonnadarab, bőrke megvesztegető odadobásával.
Régebben pipázott, később maga vágta dohányból újságpapírba tekert cigarettákat pöfékelt, de már ettől is eltiltotta az orvos. Így álmatlan éjszakákon — mert hát októbertől április-májusig álomszünetre kényszerült — emlékképekből gyúrt mozaikkockák képzeletbeli ide-oda dobálásával töltötte meg a zenélő tehénbőgést.
Az ápolók sem ismerték jobban egyik-másik állatot, mint ő, pedig azok látták a soványítókúrán küszködőket. A hangjukból megmondta, Irénke, Mariska vagy Rozi lármázik.
Mindegyiknek nevet adott, kedvencei is voltak. Aztán elénekelt néhány búbánatosat. Ha jó kedve volt, „rece-fice, bumm, bumm, bumm” töltötte meg a tehénfüleket.
Csak az első években unatkozott, utána sosem, mert Celofán, a fajtiszta korcs, göndörcsavarással idomult gazdája kiszolgáltatottságához. Pedig nem is volt az övé, a kutya a telepen lakott.
Időfolytával, már harmadjára találták a hazavezető úton összeesve, de mindig egy kis nógatásra, noszogatásra — ugyan már, Nagybíró bátyám, ne játssza itt a jellemtelent, egy kis szemérem is lehetne magában! — hazakínlódta magát. Ám negyedik alkalommal, akármeddig lökdösték, nem bírt ájultából csak szétesett romhalmaz maradni, képtelen volt pillanatok alatt csettinteni, mint a hirtelen felépült ház vakbuzgón, „ihajla, én örökké állni fogok”.
Olyasmi látomásfélék lepték el, mint istállóbéli büdös vackán. Leereszkedtek a felhők, és már-már beléjük szagolt, egészen jól érezte magát, úgy, mint akkor régen, amire már nem is emlékezett… Sem sötét, sem túl világos nem volt, dunnafehér színű gomolygás ölelte, mígnem távolról egy rekedt hang, borgőzös áradása tódult rá:
— Keljen már, maga lusták megtestesítője, vonszolja magát haza legalább, ha már világos nappal is itt, a fénytől fénylő járdán szunyókál!
Felkelt volna, de mozdulni sem bírt. A borgőzös, hónaljból felnyalábolta és lábra állította.
— Ne kényeskedjen tovább, induljon végre!
Egy megbocsájtó hátbasuppantással útjára engedte, de azon-nyomban összecsuklott. Borgőzös egy arra járó menyecskét utasított.
— Eredj, szólj az asszonyának, hogy ez már megint itt fetreng. Jó dolgában reggelre tökre itta magát!
Hazakerült, és vánkosai között, házának nádfedele alatt négy napig szunyókált. Az asszony nógatta ugyan szürkületkor, hogy iramodjon, mert elveszti kiváltságos állását, de ő nem látott, nem érzett semmit. Nem evett, nem ivott, csak aludt, mint már évek óta nem.
Ébredése után, asszonyi csatarával díszített szobájában, már csak hófehér felhőket látott, melyeken át kedvenc teheneinek bőgése, plusz egy ismeretlen hang, duruzsolta körül.
Nyolc napig lebegett ég és föld között, amikor a sok gomolygó, fehér dunnaszerűség, egymással egyesülve égbe mutató spirálként emelte, arcát simítva, földi jóakarói közül, az örök világosságba.
Szegény sógor, nehéz az élete, de azért remélem, ezt csak úgy elképzeltem, vagy azt sem tudom, mit mondjak… Legalább én melegben fekszem, és ez a… Nem bírta tovább gondolni, kicsordult a könnye. Most ő is alszik.
Megfordult vele a szoba. Úgy érezte, a szíve a feje tetején, gyomrában, a mellkasában és mindenhol fáj. Pompóniának nem mert szólni, még a hasizmai össze is rándultak, mikor arra gondolt, hogy ha bármit jelezne, esetleg nekiesne. Hófehér volt, és reszketett a gyengeségtől. „Orvoshoz kell mennem, különben nem jutok el reggel a munkába.” Ezért óvatosan felkelt, megpróbált csendben, mint a macska kimenni, de nem tudott.
Mindennek nekiesett, az asszony meg aludt, mint a bunda. Úgy érte el az utca végén álló köztelefont, mintha a világ összes hadseregét egyedül kellett volna legyőznie, akkor, abban a pincében, tizenhat éves korában, egy szál egyedül, de eljutott. Beszólt a mentőknek, hogy itt valami gond van, nem ártana, ha kijönnének, mert reggel neki munkába kell menni.
Bemondta az adatait, és ott összerogyott.
A kedves hajdani párja a szirénázásra sem ébredt fel, reggel azt hitte, hogy bement dolgozni. Még sajnálkozott is azon, hogy elaludt, mert így nem tudta tönkretenni azt az éjszakáját is.
Egyszerű tragacs volt, inkább a nevében rohamkocsi, mint a valóságban. Egy matrac nélküli, rozsdás hordágyra fektették. Pulzust és vérnyomást mértek, kinyújtatták vele a nyelvét, s mert kétszázon felül a vérnyomás nem teljesen normális, százhatvanas pulzussal, a szívosztály felé indultak. A mentőben végigdőlt a hordágyon. Amint vízszintesbe került, látszólag el is vesztette eszméletét, úgy tűnt, csak a kórházban ébredt meg, ugyanolyan szorító fájással mellkasában, mint indulás előtt. A valóságban ébren volt.
Akkor érezte először, hogy óriási a tét, s egyben nem is olyan nagy, mert ő gőzbivalyként vágtatta végig a pályát. Mögötte van már ötven kilométernél is több. Nem kímélte magát, az eredményért szederbokrokon át rövidíteni. Hegynek fel ugyanúgy húzta, mint völgynek le. „A pályán mindenkinek végig kell futni, emberek! Ezt ti is tudjátok!” Cipőjében latyakos a sár, teste csupa karmolás, zakója ragad a verítéktől.
Miért ordibálnak? Ugyanolyan magányosan akart beérni, ahogyan végigdübörögte útját. Haladni kell, de nem mindegy, hogyan. Győzni kell, de nem bármi áron. Nem mindegy, hogy egy eltévedt bőgő kölyköt kivezetek, otthagyok, vagy beviszek az erdőbe. Élni akarok még! Ne kiabáljatok hát! Nincs két ember, akik ugyanúgy futnák végig a pályát. Ehhez nemcsak erőnlét, de ész és szív is kell! Tán ez utóbbi leginkább…
Legutóbbi módosítás: 2016.10.09. @ 12:55 :: Boér Péter Pál