A napra-nap monotónia gépies reflexei közé, úgy ékelődik be az élet, mint csoda.
Rabszolgaságom vigasztalásául résekbe bujtatott reményképpen.
A szabadság illúzióját fejemen viselem, fonatokban növesztem. Sámsoni erővel bírok, krisztusi alázattal feszülök keresztemen.
Budha-i gondolatok ébresztenek, Ghandi lelkülettel koldulok az ember-rengetegben, naponta.
Este Allah ölébe hajtom fejem, s a hippik virágtakaróját álmodom magamra.
Éjjel pegazusaim repítenek, a mindenség kapuit nyitogatom, őrzőim titkos tudást rejtenek elmém szövetébe.
A holnapok ágyam mellett várják feltámadásomat.
Egy nap majd lerázom magamról a Világot, hogy testetlen szellememben gyönyörködhessem.
Most jelentéktelen életem hétköznapjaival áldozom az időoltárokon, remélve, hogy áldozatom nem hiábavalóság.
Hiszem, ha csak egyetlen Istennek is mosolyt csalhattam arcára, halhatatlanná leszek.
Legutóbbi módosítás: 2016.10.31. @ 13:45 :: kátya portoro