Állnék itt az ágy felett titokban, az én titkom lenne ez,
hogy ringva nézhetem a végtelenbe olvadt testeket,
a kicsiny vöröslő hajnalpír arcot,
a bíboréjbe hortyogó, szusszanó kis angyalt,
pilleszárnyú csöpp virágkehely kezet,
a görbe angyaltű-virágokat szeme felett,
boldogan heverve moccanó parányi lábak zizzenését,
a lábakat, melyek olykor a számban, máskor a párnán
ébrednek tudatára annak, hogy övék a nagy világ,
a galaxis, amely a matrac, a paplan és a párna,
s megannyi dombja és völgye az asszonyi testnek,
és ott a lebiggyedő, nekem mézízű rózsaszín ajak,
sarkában éjjelek megbékélt cseppje szendereg,
hajában ott kuszál egésze a tegnapi napnak,
hasfájós, hányingeres, dohogva zsörtölődő,
mások helyett és másokért is tenni kérő, akaró,
minden szilánkot összetapasztani kész, megfáradt,
fel-felfúvódó, majd álmában kipukkadó test-buborék,
tele salakkal. Hamuszín aggodalmak szürke vásznaként
szippantva be, szárad rá a világ fekete penésze
és én itt az ágy felett csak egyre kérem az Istent,
legyen ez a megviselt vászna újra hófehér,
s lehessek én kezében az a póniszőrecset,
ki esetlen bénasággal újból angyalnak festi meg,
hadd pihenje, szuszogja magát a végtelenbe,
s lehessen megint a régi test, apró kezeket imitáló,
matracunk széltétől a végekig elfoglaló,
végigterpeszkedő, engem a földre kitúró,
egész életemet boldogan átölelő takaró.
