Michael Gun nem válaszolt, hanem Johnny felé tett két lépést azzal a szándékkal, hogy ölébe vegye az élettelen kis testet. A doktornő időközben már odaért, és a kisfiú mellett térdelt. A különleges egység orvosaként nem először látta el a halottkém szerepét, most mégis remegett a keze. Először nem észlelte a gyermek pulzusát. Hirtelen, mintha áramütés érte volna, belehasított a felismerés: „Hol a vér?” Lázasan kezdte előbányászni sztetoszkópját az orvosi táskájából. Időközben Michael, aki fájdalmában nem törődött az orvosnővel, a gyermek feje és lába alá nyúlt, hogy felvegye. Ugyanazzal a felismeréssel kiáltott fel:
— Nincs vér!
Nehéz eldönteni mitől, édesapja hangjától-e, vagy a fején levő dudor érintése okozta fájdalomtól, de Johnny felsírt.
— Ééél! Johnnykám, élsz! Johnnykám! — kapta ölbe az előbb még élettelen kis testet.
Michael kiáltásától mindenki összerezzent. Aki tehette — épp nem valamelyik rabló megbilincselésével volt elfoglalva — odasereglett.
— Apuuu! Apuuu! — kapaszkodott Johnny apja nyakába kétségbeesett örömmel. — Mégis kifizetted értem a sok pénzt!
— Nem… A rendőr bácsik mentettek meg!
Szerencsére a kis karokban nem volt annyi erő, hogy belefojtsa apjába a szuszt. Az őrnagy felhasználva az ujjongást, lerántotta az asztalterítőt és rádobta Ivan holttestére. Nem gyermeknek való látvány. Az orvosnő egy ideig hagyta apát és fiát úszni a mámorban, majd odaszólt:
— Mr. Gun, adja egy kicsit kölcsön a kisfiát, amíg fertőtlenítem a fejecskéjén a sebet. A sérülés, ahogy elnézem, nem komoly, de azért csináltasson egy CT-t. Amíg ellátom, telefonáljon feleségének, mielőtt maradandó lelki károsodás érné az aggódástól.
— Köszönöm… De ketten telefonálunk! Azt hiszem, a sérülés kezelése annyit még várhat.
A készülék még jóformán ki sem csengett, Julie máris felvette. Kezében tartott készülékkel várta a hívást.
— Anyuuuu! Itt vagyoook Apunak az ölébeeen! — kiáltotta Johnny torka szakadtából.
— Ép és egészséges, egy kis ütésen kívül fizikailag semmi baja — nyugtatta Michael is feleségét, amint szóhoz jutott. — Találkozunk a Bethesda-kórházban, a CT-nél. A doki esküdözik, semmi komoly, de inkább fújjuk meg a jeget is.
Férje bármennyire igyekezett, az anyai szív csak anyai szív és újabb „Jesszusom!” hagyta el az ajkát.
Miközben telefonon beszélgettek, Michaelnek egy mocskos folt vonta magára a figyelmét Johnny hasán. Egy lábnyom. Ám hiába faggatta fiát, hogy került rá, a kisfiú nem emlékezett semmire azon kívül, hogy Adam elkísérte pisilni, majd mentek vissza a hátsó szobába… Ott elszakadt a film. A következő emléke az volt, amikor magához tért apja ölében.
— Amnézia? — érdeklődött az orvosnőtől.
— Feltehetően igen. A szervezet néha úgy védekezik az ilyen rémisztő emlékek ellen, hogy „törli” a tudatból. Talán jó is lenne, ha ez történne. Valójában csak elfojtja őket, kialakít egy olyan mechanizmust, amely meggátolja, hogy az ilyen rémisztő emlékek felszínre törjenek, mintegy a tudat alá söpri. A veszély az, hogy évek múlva is küzdenie kell az ellen, nehogy ismét a felszínre kerüljenek, s komoly pszichikai problémákat okozhat. Szakemberre van szüksége, hogy segítsen neki feldolgozni a traumát, ami érte.
Miközben az orvosnővel beszélgetett, a lábnyom O’Hara hadnagynak is feltűnt. Engedélyt kért, hogy lefényképezze. Egy sportcipő nyoma volt. A négy gyermekrabló közül kettő, Vaszilij és Szergej szandált viselt. Ivan sportcipőjének más a rajzolata.
— Mutassa a talpát! — förmedt Adamra O’Hara hadnagy.
Az enyhén sáros sportcipő rajzolata megegyezett a gyermeken található lábnyommal.
— Vadállat!
— Abban a pillanatban nem találtam más megoldást… — dadogott Adam.
— Pofa be! Vigyétek ki őket a szobából, és ti is hagyjátok el a színhelyet, hogy ne tapodjatok itt össze mindent, talán még találunk nyomot a banda más kapcsolataira is!
A három megbilincselt férfi ellenkezés nélkül elindult a kijárat felé. Fölösleges volt a lökdösés. Eközben Michael Gun rémülten hajtotta fel Johnny trikóját, és tapogatta meg mellecskéjét. Egyetlen ponton, ahol a cipő orra érte a mellét, volt picit érzékeny. Az orvosnő elővette sztetoszkópját, és meghallgatta, majd megtapogatta ő is.
— Minden rendben, csak rúgás, nem léptek rá erővel…
O’Hara hadnagy intett nekik, hogy jó lenne, ha ők is elhagynák a helyszínt. Michael Gun ölbe vette Johnnyt, előbb a rendőrhöz, majd az őrnagyhoz lépett megköszönni, mielőtt kimentek a házból.
— Ez a mi dolgunk, Mr. Gun.
Mire kiértek, már megérkezett a rabszállító autó. A letartóztatottak sorra szálltak fel, Adam maradt utolsónak. Még visszafordult.
— Mr. Gun, esténként mondjon meséket Johnnynak. Nagyon szereti az igaz történeteket…
— Maga az utolsó, aki kioktathat engem — öntötte el az ügyvédet az epe, talán neki is ugrott volna Adamnak, ha nem tartja ölében a kisfiát. Így csak üvöltözött magából kikelve, amíg egyik rendőr be nem tuszkolta a letartóztatott férfit a rabszállítóba, de az ügyvéd még azután is küldött neki néhány „jókívánsággal” teletűzdelt mondatot. Talán még akkor sem hagyta volna abba, ha az orvosnő meg nem fogja a karját. Attól magához tért, Johnny előtt nem kellene… Csak miután elhallgatott, jutott el tudatáig a gyermek már másodszor ismételt mondata:
— Adam nem rúgott meg…
Nemsokára megjött értük is egy autó. Mielőtt beültek, Johnnynak eszébe jutottak a játékai: a Teddy maci és a kerékhiányos vonat. O’Hara hadnagy kihozta őket.
— Minek ez neked? — lepődött meg édesapja, de ő szorosan magához ölelte a koszos, kopott, elveszettnek hitt macit. Michael pedig nem akart e pillanatban rossz pontokat szerezni az ellenkezéssel.
A Bethesda-kórházban futótűzként terjedt a hír, hogy Johnny megmenekült. A fiúcska csak könnyebb agyrázkódást kapott, amelyet maradéktalanul ki fog heverni, a mellét ért ütés sem komoly. Ám mire véget ért a vizsgálat, már alig tudtak autójukba bepréselődni a sajtótól. Még jóformán haza sem értek, amikor megszólalt Julie telefonja. Ann Donnovan kereste, a gyermekpszichológus, akinél előjegyeztették magukat Johnny elrablása előtt.
— Mrs. Gun, a breaking news hírekből értesültem, hogy kisfia megkerült, és ép bőrrel megúszta a kalandot. Sajnos ép pszichikummal nem. Ha igényli, azonnal odajövök. Tudom, most intimitásra vágynak, de meg kell beszélnünk, mit feleljenek a gyermek kérdéseire, és milyen kérdéseket tehetnek fel neki, és milyent kerüljenek. Alapvetően befolyásolhatja a későbbi pszichikai rehabilitációját mindaz, ami most ezekben a percekben történik.
— Megköszönöm… — felelte Julie, majd megkérdezte. — Hol van most?
— A jachtunkon. Már visszafordultunk, a part felé tartunk. Nem jutottunk messze, csak nemrég indultunk el.
Michael Gun szokásától eltérően személyesen ment, hogy beengedje Ann Donnovant.
— Mr. Gun, eleinte csak szemlélő akarok lenni. Önök végezzék dolgukat, mintha ott sem lennék, nem kell hozzám se szólniuk, de lehetőleg maradjanak a hallban mellette. Ne tereljék a beszélgetést az elmúlt napok eseményeire, de ha kérdez, válaszoljanak. Tegyék, amit legjobban szeretnének, beleértve azt, hogy játszanak vele, többet, mint máskor. Ha úgy érzik, vagy ő kívánja, vegyék ölbe. Egyenek, ha eljön az ideje, azt adjanak neki enni, amit ma amúgy is adtak volna, ha nem jövök. Fürdessék meg, amikor szükségét érzik, fektessék le, ahova gondolják. Engem mutasson be, ha a gyermek velem akar tenni valamit, hagyják. Eleinte csak megfigyelő leszek, majd ha úgy gondolom, én is bekapcsolódom, és elmondom, mire lenne szükségem. Első lépésben a diagnózis a fő cél. Önök ne „szerepeljenek” előttem, ne próbálják provokálni, hogy bemutassa „igazi” önmagát, ne biztassák, hogy fogadjon szót nekem, vagy viselkedjen velem rendesen, ne dicsérjék, vagy szidják, ha velem kapcsolatban tett vagy nem tett valamit! Ez nagyon fontos! Normál körülmények közt kettesben maradnék vele, de ez most nem az a helyzet, hogy megtehetnénk! És első feltételem: kapcsoljanak ki minden telefonkészüléket!
— Megértettem — felelte Michael Gun.
— Johnny szokott rajzolni?
— Igen!
— Az jó!
Estebéd után Ann Donnovan félrevonta Juliet, kis páciensét apjára bízva. Amikor kettesben maradtak, kitette maguk elé a telefonját.
— Beszélgetésünket felveszem, majd ha hazaérek, elküldöm önöknek. A terápiás szerződést megkötjük a legközelebbi ülés előtt. Ez nem alkalmas pillanat. A gyermeken alig láttam nyomát azoknak a problémáknak, amelyet telefonbeszélgetésünk előtt felsorolt. Nem verte magát földhöz, nem hisztizett, nem válogatott…
— Igen, de azelőtt tényleg…
— Kérem, ne vágjon a szavamba! — szólt erélyesen Ann Donnovan. — Egy pillanatig sem vonom kétségbe, amit akkor mondott. De a mostani és régebbi viselkedése közötti kontraszt mutatja, mekkora traumán ment keresztül. A gyermek kétségbeesetten próbál most megfelelni önöknek. Fél, hogy elveszti szüleit. A legnagyobb trauma, amit egy gyermek átélhet. Nézze meg ezt a rajzot, amit családjáról készített! Házvezetőnő, nevelőnő nincs rajta! Csak önök! Hárman. Ő középen, és kettejük kezét fogja. Vagy inkább kapaszkodik önökbe…
— S ahány gyermek úgy rajzolja a családot, hogy fogja szüleinek kezét, az rémülten kapaszkodik szüleibe? … Bocsánat… Nem szólok többet közbe!
Ezúttal Ann Donnovan nem emelte fel hangját.
— Jó az észrevétele. Ám nézze a méreteket! Mekkora ő és mekkorák önök! Óriások egy kis törpe mellett. Csak a keze aránytalanul hosszú, hogy felérje az önökét. Mondja! — szólt rá Juliera, akin látta, hogy elfojtott magában egy kérdést.
— Egy ekkora gyermeknek nincs még arányérzéke…
— Ez tévhit. A helyesen érzékelt arányokat torzítják félelmei és vágyai… Nem az önök keze nyúlt meg, hogy leérjenek hozzá, hanem neki kell kapaszkodnia önökben… Nézze meg a második rajzot is! Őt ábrázolja a házvezetőnővel és a nevelőnővel. Itt ő aránytalanul nagy… A házvezetőnő háttal áll neki, főz, a dolgával törődik, nem vele. A nevelőnőnek sem fogja a kezét…
Julie összekulcsolta maga előtt a kezét, a fotel két támlájára könyökölve, öklét szájára helyezte. Láthatóan erősen gondolkodóba esett. Ann Donnovan elővette a harmadik rajzot is.
— Arra kértem, rajzolja le a rablókat. Nem akarta. Akkor arra kértem, mindenkit varázsoljon el valamilyen állattá, vagy mesebeli figurává.
— Itt egy rettenetes óriás… Ahogy férjem mesélte, egyik egy behemót, és Johnny mellén rajta volt a lába nyoma is. Ráléphetett, vagy megrúghatta. Ő lehetett a főnök, akitől a legjobban félt — tett kísérletet Julie az értelmezésre.
— Nincs kizárva. Van még egy patkány, egy féreg, és egy svábbogár.
— Mindet utálja… Főleg a svábot.
— Jól látja… De felmerül egy kérdés, miért van a svábbogár az óriás lába alá rajzolva? A házvezetőnő a legrosszabbkor hívott vacsorázni, nem tudtuk meg a miérteket. Mindenesetre önmagát nem akarta odarajzolni a rablók mellé. Még rajzon sem akar együtt lenni velük.
— Érthető… Rettenetes lehetett neki az a három nap… Hogy min mehetett át szegény gyermek…
— Úgy van. De sajnos nem tudtunk meg eleget a rablókról. Egy-két elejtett szóból arra vélek következtetni, hogy az óriásnak akár valamilyen pozitív szerepe is lehetett. Például megvédte a „svábbogár”-tól. Akkor pedig elég furcsa történeteket mesélhet majd róla, hogy ezt a pozitív képet megvédje. Ne kérdőjelezzék meg ezeket a meséit. Hagyják rám, az az én feladatom. Ne érdeklődjenek a közelmúlt részletei felől. Ha kérdez, válaszoljanak őszintén. Tegyenek meg mindent, hogy erősítsék abban a tudatban, hogy itt biztonságban van, szülei mindig szeretni fogják, ez nem a nevelés és átnevelés pillanata! Ma pedig bárhogy szokták, bárhogy szándékoztak, feküdjenek hárman egy ágyba, vegyék őt középre, még ha szorosan is lesznek. Nem szabad az édesapját kitúrni — nézett Juliera sokatmondóan. — A gyermeknek kell éreznie mindkettőjüket, hogy ott vannak mellette, megfoghatóan. Sokszor fel fog riadni, és önökbe fog kapaszkodni. Jó „virrasztást” kívánok. Holnap este még bejövök! Ja, igen, még valami. Ma és holnap, de ez csak erre a két napra vonatkozik — hangsúlyozta — bármely órában hívhatnak, ha váratlan helyzet adódik.
— Nem fogunk visszaélni vele — nyugtatta Julie.
A „Ma este együtt alszunk hárman” kijelentést örömujjongás fogadta, de az apai igyekezetet, hogy a szülői hálószobába költöztesse a TV-t Johnny szobájából, már nem.
— Azt minek hozod ide? — kérdezte gyanakodva.
— Hárman nézünk rajzfilmet, amíg elálmosodsz… Jaj, ne félj, majd visszakerül a szobádba, nem vesszük el tőled!
— Nem kell… Inkább mondjál mesét…
— Milyen mesét?
— Amikor kicsi voltam…
Michael Gun előbb rádöbbent, hogy alig tud mesélni saját fiáról olyant, amit együtt éltek meg. Nem volt jelen akkor, amikor először fordult meg, amikor felült, amikor megtette az első lépést, amikor… A csínyjeit is, amivel a kiszolgáló személyzet életét keserítette meg, csak hallomásból ismeri, nem szőheti bele a mesébe, hogy „és akkor én…”. Hirtelen bevillant neki a gyermekrabló mondata: „Mr. Gun, esténként mondjon meséket Johnnynak. Nagyon szereti az igaz történeteket…” Ez a gazember tényleg ki tudta oktatni? Miféle fajzat ez, aki szívtelenül felboncolná, kivenné a szívét, mint egy csirkének, miután mesélt neki? Ki ez az ember, aki két nap után jobban tudja, mint ő, az apja, hogy Johnny mire vágyik? Egy taknyos kölyök, aki talán még húsz évet sem töltött be!
Miután lefeküdtek, még mindig zakatolt benne ez a kérdés, és hála Julienak, aki átvette a mesélő szerepét, fizikailag ő is része lehetett az estének. Bármennyire is próbált odafigyelni, a kérdés nem hagyta nyugodni. Ám Julienak sem volt egyszerű ez a szerep. Egyre belealudt a mesékbe, de a kis terrorista csak kérte a következőt… Egy idő után Johnny már teljesen édesanyja felé fordult, Michael kizárva érezte magát, amíg nem jött egy mentő ötlete. Amikor Julie belealudt az éppen soros mesébe, egy kamaszkori csínyét kezdte mesélni… A siker után még egyet. Johnny vette elejét, hogy a kocka megforduljon.
— Egyet Anyu, egyet Apu!
A következőnél a kicsi elaludt, úgy, ahogyan Ann Donnovan megjósolta: görcsösen kapaszkodva mindkettejük pizsamájába, gyakran fel-felébredezve, hogy ellenőrizze, foglyai megvannak-e még. Julie és Michael kisfiúk feje fölött kulcsolták össze kezüket. Csak szemvillanásból egyeztek meg: „Majd reggel beszélünk…”
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Vandra Attila
