Szombaton reggel Robert O’Hara hadnagy már épp ült be az autójába, amikor megszólalt a telefonja. A szám +1242-vel kezdődött. Honnan a csudából jön e hívás? Bahama szigeteek?! — ismerte fel az ország kódját. Ki a fene kereshet onnan? Egy intuíciótól vezérelve bekapcsolta a hangrögzítőt, mielőtt megnyomta a felvevő gombot.
— Robert O’Hara hadnagy úr? Dr. Stewart Hansen vagyok, a seattle-i vérközpont igazgatója és az Egyesült Államok Szövetségi Transzplantációs Intézetének az igazgatóhelyettese. David Smith őrmester, az éjszakai ügyeletes adta meg az ön számát. Találkoztunk már személyesen is.
— Üdvözlöm, doktor úr! Megismertem a hangját.
— Ma reggel az online híreket böngészve akadtam rá Johnny Gun elrablására. Egy hete, amikor épp szabadságra indultam, le akartam zárni a munkahelyi számítógépemet, de észrevettem, hogy valaki matatott benne. Nem tudom ki lehetett, nem maradt már időm ankétot indítani, siettem. El kellett érnünk a repülőgépet. Szerintem a két eset közt kapcsolat lehet.
— Miből gondolja?
— Az utolsó megtekintett oldal az elrabolt kisfiú adatlapja volt. Felhívom a figyelmét, a gyermeknek Bombay vércsoportja van. Nagyon ritka. Egy millióból négy személynek van ilyen. Csak Bombay vércsoportú személytől kaphat vért…
— Vagy szervet… Jesszus!
— Igen… — válaszolt az orvos, mint aki félt kimondani e lehetőséget. — Segíthetek-e valamiben?
— Valamiként tegye lehetővé, hogy megtudjuk, ki van az Egyesült Államok szerv-várakozó listáján, és ilyen a vércsoportja. Bármelyik államban lehet a szervre váró személy. Mire ön iderepülne, feltehetően már késő lenne.
— Felhívom a helyettesemet, Dr. Dan Thomsont, hagyjon csapot-papot, menjen be az irodámba, jelentkezzen be a rendszerbe, és adja át a listát. Ő az egyetlen, aki tudja a számítógépem jelszavát, és az adatbankhoz is van hozzáférése.
— És ha ő a tettes? Feltétlenül megbízik benne?
— Igen — felelte, majd meggondolta magát. — Beszélek inkább a miami-i kollégámmal. Ő feltétlenül megbízható. Ha elmondom, miről van szó, megteszi nekem. Ha őt nem érem el, még van egy lehetőségem, Dallasban is dolgozik egy jó barátom. Ön megkapja faxon a listát. De az adatok kiszolgáltatásáról szóló jogi engedélyről kérem, addig is intézkedjen. Anélkül nem adhatjuk ki.
— Máris felveszem a kapcsolatot Bloomberg államügyész úrral. Köszönöm!
A hadnagy nem teketóriázott, hanem a Gun-portára hajtott. Julie, amint a lehetőséget meghallotta elájult. Michael Gun felesége felélesztését a házvezetőnőre és a rendőrre bízva telefonált államügyész barátjának. Épp kihajózott a jachtján. Gyermekei lázadozása ellenére egyenesen a part felé vette az irányt.
Ám miután bontotta a vonalat Michael, akadékoskodni kezdett.
— Akkor miért kértek váltságdíjat? — nézett O’Hara hadnagyra. — És egy szerv a feketepiacon legfeljebb tíz, esetleg húszezer dollárba kerül. Egy szív felmehet százezerig. De én két milliót adnék érte!
— Ön adna két milliót, hogy a kisfiát megmentse. Hány összeférhető donorjelölt lehet az Egyesült Államokban? Ha kétszázötvenezerből egynek van Bombay vércsoportja, amint Hansen doktor úr mondta, akkor nagyjából ezerkétszáz… Egy ötéves gyermeknek nem lehet felnőtt szívet beültetni, és ez fordítva is érvényes. Tehát a szóba jöhető donorok száma még a százat sem éri el. Ezek közül sokan nem is tudják, gyermeküknek milyen ritka vércsoportja van. Születéskor ezt nem szokták vizsgálni. Mekkora a valószínűsége, hogy egy ilyen korú gyermek balesetet szenved, és klinikai halál állapotába kerül? Ha öné lenne a beteg, szervre váró gyermek, mennyit adna érte? Adna többet kétmilliónál, vagy sem? Ne feledje, a gyermekrablók is „rálicitáltak” az első ajánlatra! S még valami. Ha nem kérnek váltságdíjat, önnek azonnal eszébe jutott volna e lehetőség, még csütörtökön, amikor könnyebben utána tudott volna nézni egy Bombay vércsoportú, donorra váró személynek. S ma már minden adatbankhoz hozzáférő számítógép le van zárva. A rablók ezzel két napot nyertek. De én még azt is el tudom képzelni, hogy a váltságdíjat is felvéve, a szervdonorért is megkapták volna az árat, majd lelépnek…
Mire megjött a telefonhívás Dallasból, hogy a lista megvan, de az engedély az kell, már Bloomberg államügyész alá is írta az engedélyt, mely faxon ment, a lista érkezett. Két név szerepelt rajta. Elisabeth Hamford, ötvenkilenc éves, New Yorkban, veseátültetésre vár. Katya Solohova, öt éves, Marysville[1], Washington állam, szívátültetésre vár.
— Neve szerint orosz… Vagy valami hasonló náció — morgott maga elé a hadnagy, majd ismét telefonált Michael Gunnak, mozgósítsa ismerősét a városházáról. Nemsokára birtokában voltak a donorra váró kislány családfájának és címének. Az eredmény nem lepte meg Robert O’Hara hadnagyot. A kislány Anatolij Bogoljubov, az orosz maffiavezér unokája…
Katya Solohovát aznap vitték el a szülei a Transzplantációs Intézetből. Az ilyen feketepiacon szerzett szervekkel végzett átültetéseket nem szokták állami kórházakban végezni…
De hol? Irány Anatolij Bogoljubov!
A betegszobából épp kilépő nővér nem akarta beengedni őket, de Robert O’Hara hadnagy félretolta. Amint beléptek a szobájába, az öreg óvatosan felkönyökölt, nehogy elmozduljon az infúziót adagoló automata tűje. Az ágy melletti éjjeliszekrényen egy „morfium” feliratú dobozban négy fiola állt, kettő hiányzott.
— Üdvözlöm, hadnagy úr! Nahát, rajta kapott a morfium-fogyasztáson… Letartóztat? Mennyit kapok érte?
Ironikusnak szánt hangját erőltetett mosoly kísérte. A kábítószer még nem tette meg hatását. A továbbiakban feszült vonásai fokozatosan enyhültek.
— Hol van az elrabolt Johnny Gun?
— Van, alibim… Nem én raboltam el… Aznap jöttem ki a kórházból! Remélem, nem feltételezi, hogy ebben az állapotban…
— De az ön parancsára történt!
— Tán van bizonyítéka? Netán a műtőasztalon adtam ki ilyen parancsot?
— Hol van az unokája? Hova vitték a Transzplantációs Intézetből?
— Biztos valami jó helyre… Ahol megkapja az életmentő szívet…
— Képes elvenni egy ártatlan gyermek életét?
— Nem kapnék neki donort másképp. Inkább másé haljon meg, mint az enyém. Ha Mr. Michael Gunnak megér a fia kétmillió dollárt, mit gondol, nekem mennyit ér az unokám? Fiam és menyem egy pokolgéptől halt meg. Nekem szánták. Ha villamosszékbe kerülnék érte, akkor is megtenném. De már nem tud lecsukni… Elkésett vele.
— Úgyis tudni fogjuk, milyen úton szerezte be a donort.
— Ha már beültették, nem veheti ki többé. Engem akár ki is végeztethet, csak a szenvedéstől szabadítana meg. Eutanázia… A morfiumot pedig nem vonhatja meg tőlem, amíg még élek. Nincs az a törvény, ami felhatalmazná erre.
— Kérem a telefonját!
— Tán van házkutatási engedélye? Elég nehéz ilyenkor találni egy bírót, aki aláírja…
— Nincs, de a jogos gyanú fennáll. Épp most ismerte be!
— Felvette a beszélgetést a beleegyezésem nélkül? Nem használhatja fel, mert törvénytelenül jutott hozzá! Vegye el erőszakkal! — nézett sokatmondóan a plafonra, ahol videokamera rögzített mindent, ami a betegszobában történt. — Azt hiszem, a sajtó nagyon értékelné ezt a felvételt. Cccc… Kár lenne a karrierjéért. Nagyon tehetséges… Ilyen hamar szimatot fogni…
— Téved, ha azt hiszi, telefonálni fog Johnny Gun elrablóinak! Őrmester — szólt ki Robert O’Hara a szobából. — Hozzon egy széket, és őrizze Mr. Bogoljubovot. Senkivel nem állhat szóba, senki sem léphet be ide a nővért kivéve… Alapos gyanú esetén huszonnégy óráig benntarthatnám az őrsön is, most a házi őrizet mellett döntöttem. Ja, fáradjon az ügyvédjét hívatni. Elég nehéz ilyenkor bírót találni, aki aláírja a távoltartási parancsot… És ne reménykedjen! Meg fogom találni! Meg fogom akadályozni e pokoli tervet! — felelte Robert O’Hara, majd elviharzott.
Még autója felé rohanás közben felhívta Michael Gunt.
— Mozgósítsa minden ismerősét, meg kell találnunk a helyet, ahol az átültetést akarják elvégezni. Sajnos meglehet, nem egy engedélyekkel rendelkező ismert intézmény, ráadásul lekötelezett barátai sem fogják az orrára kötni, megfosztva magukat horribilis jövedelmektől…
— Na, jól aludtál bébiszitter? Puha volt az ágyikó? — ugratta Ivan Adamot, amikor reggel kijött a hátsó szobából.
— Jobb, mint a börtönágy — felelte Adam sötét tekintettel.
Reggel Ivan ismét lefényképezte Johnnyt, ezúttal Szergej telefonjával, miután elküldte Vaszilijt, szerezzen egy aznap reggeli újságot, és küldje el a fényképet bizonyítékként.
— Ha véletlenül mégis bemérték volna a készüléket, amelyről hívtuk — tette hozzá magyarázatként. — Annyit írjál neki, hogy az időpontot és a helyszínt, ahova a pénzt vigye, megkapja hétfőn.
— Ezen nincs rajta az ügyvéd száma — ellenőrizte Vaszilij Szergej telefonját.
— Diktálom, írjad…
Fél órája lehetett elmenve a szám, amikor csörögni kezdett Ivan telefonja. A férfi felállt, és izgatottan kiment a ház elé. Adam közben bement a kicsihez. Ivan, miután bontotta a vonalat, intett Szergejnek, jöjjön ki ő is.
— Mi ez a titkolózás? — kérdezte, amint kiért az udvarra. Ivan arca ragyogott.
— A repülő elő van készítve!
— Miféle repülő?
— Egy Cesna 172 Skyhawk, amivel elhagyjuk az Államokat. Kanadába megyünk, ott pedig felszállunk egy hajóra. Illa berek, nádak, erek!
— Az négyszemélyes… S ki fogja vezetni?
— Pilóta…
Szergej egy ideig fürkészte társát tekintetével, majd rákérdett.
— Akkor ki marad le?
— Adam. Az ő ujjlenyomatát már biztos felfedezték a Chevrolet Traxon, és nemzetközi körözést adtak ki ellene. Veszélyes útitárs. Amúgy is Minnesotába akart utazni. Meg karja keresni az öccseit.
— Az enyémet is biztos megtalálták…
— De a tiédet nem tudják általuk ismert személyhez kötni. Mit képzelsz, csak beülsz egy magánrepülőbe, és elhagyod az országot, vagy berepülsz vele ide? Bármit, ami felszáll, ellenőriznek.
— Egyszer már megjárta a sittet helyetted…
— Nagybátyám kifizette az anyja műtétjét. Nem volt bagó. Neki megérte, nekem is. Kvittek vagyunk.
— De a műtét után az anyja mégis meghalt…
— Nem tehettünk róla. Hány embert láttál rákból kigyógyulni? Mit kellett volna tennem? Jelentkeznem a rendőrségen, s elmondani: „Tetszik tudni, Mrs. Ugorsky életét nem mentette meg a műttét, tessék engem bezárni?” Akadnak örök vesztesek.
A hátsó szoba ajtajának reccsenése véget vetett a beszélgetésnek.
Robert O’Hara egyre reménytelenebbül próbált akár Katya Solohova, akár Johnny Gun nyomára bukkanni. Steril keresés volt az egész, amilyen hamar nyomára akadt a megrendelőnek, annyira helyben topogott Bogoljubovnál tett látogatása óta. Michael Gun is hiába vetette be ismerőskörét. Már késő délután volt, amikor megszólalt telefonja. A másik mobilján azonnal egy rövid csörgés hallatszott, amely egyezményesen azt jelentette: „Vesszük az adást, azonosítás indul.” Telefonja kiírta az ismeretlen számot, a hívó nem titkosította. Felvette.
— Halló! — szólt bele, de válasz nem érkezett. — Halló! — szólt bele másodszor is. A következő pillanatban távoli hangfoszlányokra lett figyelmes, melyek közt kisfia szavait ismerte fel. — Először bele akart kiabálni: — Johnny, itt Apu! — amikor belevillant a felismerés: Ez nem szándékos hívás! Halkan szólt bele ismét, de válasz nem érkezett. Várt, és számolta a másodperceket egyre gyorsuló pulzussal. Egy idő után megszólalt a másik telefonja. Az első hívás bontása nélkül fogadta a másikat is.
— Megvan! Kártyás mobil szám! A kolléga már veszi fel a szolgáltatóval a kapcsolatot, a GPS-koordináták is meglesznek!… Megvannak… Egy menedékház koordinátái a Tigrishegyen. Riadóztatjuk a különleges osztagot, Alvaro őrnagy a szolgálatos.
Michael ismerte, azonnal felhívta. Eleinte hiába, Alvaro őrnagy hallani sem akart arról, hogy velük mehessen.
— Én is ott akarok lenni! — erőszakoskodott Michael Gun.
— Saját kisfia életét veszélyeztetné a részvételével, nemcsak a magáét! Mi golyóállóban megyünk.
— A közelben maradok. Az akcióban nem veszek részt. De a gyermeknek lelkileg fontos, hogy azonnal szülői kézbe kerüljön, főleg, ha lövöldözésre is sor kerülne.
— Nem garantálhatjuk, hogy a kisfiát élve hozzuk ki.
— Tudom. Vállaljuk a kockázatot. Ha nem, akkor szívdonor lesz belőle. Választásunk nincs. És a telefonomon még „él a hívás”, akár hasznos információval is szolgálhatok. Két órán át, vagy amíg az akku le nem merül, hallani fogjuk. A mikrofonját kikapcsoltam, ők nem hallanak minket.
— Rendben. De ha azt mondom, itt megáll, akkor nincs apelláta!
Háromnegyed óra múlva már ott voltak a közelben…
— Ahogy innen látszik, két helyiségben ég a villany. Az egyik az valószínűleg a hallban, ahova a bejárati ajtó nyílik. Ez jó. Ám a gyermeket feltehetően a másik szobában őrzik, amelynek az ablakán a zsalu le van engedve, s ott nem tudunk behatolni, még megkémlelni sem. Lehet vele egy őr, s amikor behatolunk, azonnal lelövi. Nem tudjuk, hányan vannak… Ha várunk, amíg elalusznak, még veszélyesebb. A bejárati ajtót biztosan bezárják, és be kell törnünk. A sötétbe hatolva a félhomályból, nem fogunk látni semmit… S valamelyik rabló a gyermekkel alhat. Mi legyen, Mr. Gun?
— Nem akarta engedni, hogy önökkel jöjjek! Akkor ön mit tett volna? — hárította Michael Gun a felelősséget. Tegye, amit kell… — térdelt le összetéve kezét. Hangtalanul imádkozni kezdett. Szemét is becsukta, de érzékelte, amint az őrnagy jelére megindult a támadás. Michael összeszorított foggal, és csukott szemmel próbált az imádságra összpontosítani, de nem sikerült. Hiába mondta magában mechanikusan a Miatyánk szavait, minden idegszála a hangokra fókuszált. Véget nem érő másodpercek következtek, majd egy hatalmas robajt hallott, amikor betörték a bejárati ajtót.
— Rendőrség! Adjátok meg magatokat!
Két lövés követte a behatolást olyan gyors egymásutánban, hogy ugyanabból a fegyverből nem származhattak. A beálló pillanatnyi csöndet a rendőrök üvöltése követte:
— Fegyvert eldobni! Földre! Kezeket a tarkóra!
Michael Gun óvatosan nyitotta ki a szemét. Kinyílt az erdő felöli ablak, s egy kéz intett neki, az akcióból szintén kimaradó orvosnőnek és O’Hara hadnagynak, jöhetnek. Michael kilőtt puskagolyóként rohant oda. Az ajtóban Alvaro őrnagy lehajtott fejjel várta. Megtorpant.
— Sajnálom, Mr. Gun…
Amikor Michael a tiszt mellett belesve meglátta a hátsó szoba ajtajában élettelenül fekvő kisfiát, összerogyott.
— Johnny! Johnnykám! Istenem, miért vetted el? Mit vétett?
Időközben O’Hara hadnagy is odaért, és az őrnagy segítségével felemelték a gyászoló apát a nemrég véget ért zápor miatt átázott földről, s megindultak vele a házba, azzal a szándékkal, hogy beültetik az egyik fotelbe. Az ügyvéd gyűlölettel nézte az éppen megbilincselt három emberrablót, s a vértócsában élettelenül fekvő negyediket. A szélsőséges érzés erőt adott neki, és kibontakozott a segítő karokból, jelezve, meg tud állni a lábán.
— Mr. Gun — állt vele szembe a hadnagy, miután elengedte —, tudom, a pillanat nem alkalmas, a kérés borzasztó, és talán abszurd is, de kötelességemnek érzem megkérdezni. Tudom, Katya Solohova nagyapja az utolsó, aki megérdemelné. De egy kislánynak, aki nem ártott önnek, és nem tehet róla, hogy maffiózó családba született, donorra lenne szüksége, és feltehetően a kisfia az utolsó esélye. Az ő életét még megmentheti…
[1] Seattletől harminchárom mérföldre található város, Washington államban.
