Amikor gazdagon terítve maga köré
hívta pajkos gyermekeit
mint ezüsthajú gőzölgő vacsorára
szaladtam én is kerülgetve anyám
szoknyáját s a forró kását ráborítva
ma székek pihennek rajta égrenézők
patkolt lábakkal ők döglött paripák
alszanak időtlen mély álmot
hol megunta szú a kaparást
lám nem pihen rajtuk s mellette senki
ki tudná összefonni pókháló helyett
emlékeim fölött átsétált a jövő
s itt élni ülni állni enni volna jó
anyám fiai akiket egészen vagy félig
engedtek asztalhoz ülni boldogan
sarkához ha volt neki ép sarka
mely kibírta volna pálinkák s borok mérges
ütéseit viseli szótlanul beszél most nekem
verselve mihaszna olvasod s nem érzed
mert mit mondhatna neked felszíne
melyen volt csirkehús rántott asztalfiók alatt
papíron heverő érvelés mely szerint EGY
család vagyunk most szétszórva földeken
fizetett abroszok szegéjébe törlöm s törlöd
a szád ízét gerjeszti otthoni illat föltálalt
asztalokra oly becses császári fogás melyet
ő nem bírt meg fáradt lábaival s lehullott róla
a morzsa alázat miért hiányzik mikor tűzbe vetik
szemünk előtt mert a könny nem ég el de
tűzet oltani nem elég hát ahhoz dagasszon
sós verítékkel friss kenyérnekvalót anyám
tekenő nyikorgó jössz-vissza dalával altatott el
s hogy mióta álmodok – egy néma fadarab –
talán az asztal meséli el.
2014. ápr. 10.
Legutóbbi módosítás: 2016.11.06. @ 13:20 :: Biró Attila
