A strucc, zsebre vágott átmeneti haliszonyában, kopasz nyakát fejestől beültette a földbe, ami a gyökér lett, de csak később jött rá, hogy eme logika szerint ő maga a növény.
Telt, múlt az idő, úgy saccolta, már négy napja van búvóhelyén, s mert lélegzetvisszafojtva rettegett, ettől ijedt meg ismét olyan nagyon. Négy napig nem lehet nem levegőzni! Egy óvatlan mozdulat ösztöne futotta át idegrendszerét, de a búvóhely-föld erősebbnek bizonyult. A feje beszorult. Ő maga, lassú, apró struccokat kezdett képzelegni. Szeretett volna visítani, de még a tojáshéjban megtanulta, hogy a visongás különösképpen veszélyes. Néhány gyümölcs pottyant le fájáról, de szét is loccsantak a földön a strucctojások.
Egy arra járó, gyanútlan tüskés kecsege, mentő szándékkal oldalba bökte, hiszen negyedórája figyelte, mert valójában csupán azóta homokozik. Féltette, hogy belefullad saját tengerébe, aztán el is szégyellte magát. Ő, aki a sivatagban mászkál, mit félt jobbra, balra másokat.
A strucc, már nem tudta önmagát meghatározni sem madárnak, sem növénynek, de tojásnak sem. Nagy rántással repítette ki kedvenc homokjából beszorultnak vélt fejét, mely kicsit megnyúlt. Fellélegzett. Épp idejében, már a bőrlégzése is kiapadt, mint tüskés kecsegénk tava.
Körbenézett, megnyugodva indult tovább, ám mikor letekintett, rémületében környezetének még annyit kiáltott: “Beköltözöm a homok alá, mostantól bujkáló krumpligumó leszek, és csak lefelé növök.”
Elájult, a kecsege locsolja, abban reménykedik, ha magához tér, végre elhúzza a csíkot az általa elfoglalt sivatagból. Kopoltyúja úgyis elszáradt, már egyenesen tüdőtágulása van, a strucc pedig túl nagy kukacnak, hogy bekapja.
Legutóbbi módosítás: 2016.11.11. @ 11:51 :: Boér Péter Pál
