Etelka nehezen jegyezte meg a kormányzó úr őfőméltósága után következő méltóság nevét, aki más címet használt és más jelképeket. Most neki írta és címezte illattalanított levelét.
A postással az úton találkozott, egy falnak dőlve nézegette az eget.
— Magával mi van, Vilmos? Levelet küldök Szálasinak az uram ügyében.
— Nem tudom, mi lesz a levélküldésekkel, azt sem, ki az a Szálasi, bár hallottam már a nevét…
— Megbolondult? Mi van magával?
— Semmi, ténsasszony.
— Ki nem állhatom a ténsasszony megszólítást!
— Akkor nagyságos asszony, SAS-behívót kaptam… Hamarosan Sasváron kell lennem, onnan azt hiszem, menten indulunk is a vágóhídra. Tudja, innen sokan elmentek mostanában csupa ilyen behívóval, amennyi hivatalos levelet kapok és hordok ki azóta, soha nem tettem korábban. Mindegyiknek ugyanaz a tartalma. Értesítik a családot, hogy büszkék lehetnek hozzátartozójukra, stb., mert igen ügyesen elesett.
— Maga hány éves? Volt már katona?
— Voltam, az a csoda, hogy egyáltalán leszereltek. Mind a mai napig reméltem, hogy valamiképpen megúszom. Már javában állt a dáridó, de még hazaengedtek, és most ott ül az asszony a szoba közepén, nem tud szólni sem. Adjon már neki két pofont, kérem szépen.
— Ne pofozgassa, Vilmos! Etelka néninek szólítson, vagy egyszerűen Etelkának, nem olyan nagy a korkülönbség. Menjen, ölelje meg, ahogy még soha, talán még a nászéjszakájukon sem, aztán fogja azt a fészkes fenés behívót, menjen, mert ha marad, itt helyben kivégzik. Arra mindig van serénység, meg miegymás…
— Elmegy?
— Ne bámuljon ilyen reményvesztett fejjel. Akárhogy nézi is, van remény a túlélésre!
— Maga mindig a győzelemről beszélt eddig.
— A túlélésről! Mi másról, fiam. Van itt egy levél, fogd és vesd a tűzre. Egy óra múlva jövök, ameddig tudlak, elkísérlek, mert annál keservesebb nincs, mint amikor egy bevonuló magában megy, mint a börtönbe.
— Nem bevonulás ez, Etelka, beparancsolás.
— Értem szavaid mögöttesét, felesleges a cifrázás. Készülj, mennyi időd van?
— Ha két óra múlva jön is, megszaporázva odaérek.
— Másfél óra múlva itt leszek. Így, útra készen, nyugtasd meg az asszonyt ezekkel az optimistánál optimistább katonadalok valamelyikével, hogy milyen jó lesz, ha hazajössz. „Hogyha egyszer vége lesz a sok-sok szenvedésnek”, ismered?
— Ismerem, sajnos, bár ne ismerném, s nem csak a nótát, hanem a sok-sok szaporodó szenvedést is.
— Mondd meg a feleségednek, büszke lehet rád, ha hazajössz, elmondhatja, hogy te voltál a csatában a legelső, meg az összes többit túlélő.
Reggel hatalmas lármára ébredtek. Nagyon sokaknak volt már halottjuk, és senki nem került még haza testi valójában, egy lenyomorodottat leszámítva, aki legalább elevenen ment haza. A postás Vilmos, viszont örökre…
Nem tudták mire vélni, hiszen még sehová nem vezényelték. Talán egy laktanyában tölthette ezt az egész időt. Sürgették a temetést, mindenki azon töprengett — a még oly elhűvösödött világban is, amikor az emberi élet nem ért többet egy nagyobbacska ruhatetűnél —, hogy lehet ellenség nélkül meghalni?
Zárt koporsóban küldték haza, két kísérővel, akik a legnagyobb rimánkodásra sem voltak hajlandók részleteket elárulni, pedig a felesége, ha az indulásakor bánatos volt, most úgy nézett ki, mint egy társhalott.
Az egyik kísérőt némely férfiembereknek sikerült pálinka hatása alá juttatni. Ez volt a magasabb rangú, talán úgy érezte, nem kockáztat, hiszen beosztottja bármi kellemetlent mondana róla, az ő szava ezerszer többet ér. Nyugodtan Vilmos sorsára juttathatja.
Rég ivott olyan finomat, és az otthoni ételek ízét is emlékfoszlányok homályba bújása juttatta csak a felszínre. Evett és ivott, majd kérgesen kijelentette, ez az ember nem volt katonának való. Aki öt nappal bevonulása után képes szolgálatban elbóbiskolni, megérdemli a sorsát. Aztán az alkohol gőzén át észrevette, hogy ez nem elég lágy ének a hallgató füleknek, ezért egy cseppet finomított és folytatta.
— Nem aludt a szerencsétlen, csak szomorkodott magában, és Tahi őrmesterről, az akkori őrparancsnokról mindenki tudja, hogy a macska hozzá képest csörömpölve jár. Éjszaka, mire észbe kaphatott volna, már ki is tekerte kezéből fegyverét. Volt ez a szerencsétlen katona, így nem kellett hosszas kiképzés alá vetni, még rendfokozata is volt, őrvezető. Ezt most — bár nem látják a ruháját, de — büntetése toldásául megvonták tőle, így halála után. Nagyon jóindulatú az a kemény őrmester, még én is rettegek tőle! Hadbíróság helyett, egyszerűen kiköttette egy órácskára. Nem feltétlenül a szolgálati szabályzat szerint, úgy emlékszem, nemhogy két talpa, a lábujjhegyei sem érintették a talajt. Nyafogott és nyöszörgött, erre Tahi őrmester mocsok motorja csúnyán beindul, megtoldotta még egy fél órával. Ez a maguk kis kedvence himbálózott, mint egy harangnyelv, aztán megnyugodott. Ott voltam. Mikor eloldoztuk, már akárhány vödör vízzel kúráltuk is, ahogy ezt ilyenkor szokás, nem volt hajlandó magához térni. Az őrmester még dühösebb lett, ha teheti, még egyszer kikötteti vagy gúzsba is, de nem volt mit tenni, haza kellett engednie, és látják, most itthon van. Mi, tudtunkkal két nap múlva indulunk, de ez megúszta! Hogy aztán, rövid ideig bajtársai, azok, akik nem mennek haza, hol alusszák örök álmukat, örök rejtély előttem is, merthogy én is számolhatok ilyen lehetőséggel.
— Maga viccel, szakaszvezető úr? Én láttam kikötést, meg gúzsba kötést is, abba nem lehet belehalni! — kiáltotta magából kikelve az öreg Gábor István, aki a monarchia seregében is lenyomta a magáét. Vesszőfutásban is volt része minden oldalról.
— Nézze, bátyám, akárhogy osztom, szorzom, ez az ember nem élte túl, kevés ilyenről hallottam.
— Mit mond? Kevésről? Ugye nem azt állítja, hogy máskor is előfordult ehhez hasonló?
— De, néha igen, a fegyelem megköveteli. Ha valaki ellene vét, azt meg kell büntetni, különben újra megteszi.
— Igen, igaza van, ez a Vili gyerek is kezét-lábát törte nagy vágyódásában, hogy besoroztathassék. Most ne kapkodjon a fegyveréért, hanem egyen és igyon! Magával semmi bajom, de azt az őrmestert megfojtanám! Remélem, megkapta a magáét?
— Meg, kérem szépen, ami ilyenkor jár, érdeméremmel tüntették ki, és tegnap óta törzsőrmester.
Az öreg Gábor, aki valóban sokat látott, tátott szájjal maradt és nyitott szemmel. Aztán megfordult, odalépett Vilmos koporsójához, összevágta paraszti csizmáját, bricsesz nadrágja úgyis a tisztihez hasonló volt, és tisztelgésbe dermedt. Sapkátlan végtisztességbe.
Az emberek nem sírtak, nem is átkozódtak, közöny és együttérzés vegyült valami affélével, hogy ím, ilyesmire számíthatunk a közeljövőben.
Abban a faluban, bizonyára máshol sem volt addig olyan dupla temetés. Egyszerre helyezték örök nyugalomra, egymás mellé Aladárt és Vilmost. Zúgott a lélekharang, amint a fagyott föld magába rejteni várta a rögökre helyezett koporsókat. Cigány temetésén, magyarok még soha nem voltak ott, és olyan koporsója sem volt közülük senkinek, mint Aladárnak, pedig a helyi vezető testvér szigorúan megtiltotta, de a pap élt előző napi kijelentésének hatásával, amitől az átmenetileg elveszítette bátorságát vele szemben.
Ebben a kataklizma méretű világkonfliktusban, egy borsószemnyi közeg szinte semmit nem tudott felfogni saját jövőjéről, még azt sem tudta biztosan, hogy saját nagyfőnöke nem egy megkoronázott király.
Senki sem sírt, a fájdalom is inkább torokszorítás vagy görcs volt, ám a búcsúztató beszéd már kezdetekor bicskanyitogató hangzású lett. Nem átallta az a „talpig szoknyás” férfi hősi áldozatoknak nevezni a két jobb sorsot érdemlőt. Egyikük frontlógósként, másikja szolgálati mulasztásban voltak „bűnözők”, akik „rendes körülmények” között, felsőbb értékítéletek szerint — amit valahol elveszítettek, vagy sohasem volt nekik —, jeltelen sírt, búcsúztató nélküli gödrölést érdemeltek volna.
Lincshangulat uralta a falut, a főtestvér csak ezért nem lépett legalább a cigány ügyében, akit egykettőre elföldeltethetett volna, mert most éppen kevesen voltak. Lesznek majd többen is, sokkal többen, gondolta, akik mind testvérek és testvérnők lesznek a kitartás mezején. Vajon tényleg gondolkodott bármit is, vagy csak odaképzelték koponyájába azok, akik erre a másoknak mindennapos szellemi tevékenységre képesek voltak.
Hazafelé, a dűlőn le, mindenki csendben morgolódott.
Egy karikalábú, bajuszos bácsi a maga hetven esztendejével megengedte a luxust, hogy jó félhangosan mindenki tudtára adja, ha itt még egy ilyen ocsmányság lesz, ő fejszét ragad. Nem érkezett hazáig, a fejsze is másra maradt.
Tanultak. Csinnadratta és szemtanúk nélkül küldték az elhantoltak után. Soha nem tudódott volna ki, mi lett vele, pedig csak a pincében, ahonnan hang ki nem hallatszik, dolgozták meg. Ez volt az ideillő szakbeszéd, füstöltek a dühtől, mikor másfél napi verítékes munkájuk után sem volt hajlandó elhalálozni. Konta testvérnő fejezte be a bajtársi kínt. Nem nézhette tovább, hogy bemocskolódik a télvégi, zord időben a többiek egyenruhája. Ott a pincében hantolták el. Olyan mély sírt talán senkinek nem ástak, mint neki.
Soha nem találták volna meg, ha valamelyikük, néhány hónappal később, menekülése reményében ki nem kotyogja.
Legutóbbi módosítás: 2016.11.06. @ 15:11 :: Boér Péter Pál
