— A barátom a természeteset szereti, tehát a hajad marad, smink nem szükséges. Megjegyezted a szobaszámot?
— Igen, Mr. Phath…
— Három óra múlva várom a beszámolódat!
Lujza beszállt a liftbe, felment és bekopogott.
— Igen — brummogta bájt erőltetve egy öblös hang.
Belépett. Mr. Phath sovány volt ehhez a hájkupachoz képest.
— Jó napot, uram!
— Jó napot, szólíts Bobbynak!
— Igen uram, Lujza vagyok.
— Tessék?
— Lue, így könnyebb…
— Á, értem. No, mesélj nekem, Lue, honnan jöttél, mit keresel, mire számítasz? Gondolom, szeretnél jó brit állampolgár lenni?
— Igen, uram, bár még nem kezdtük meg a dolog adminisztratív részét.
— Semmi gond, én majd segítek. Nyolc-tíz éven belül meg is oldjuk a dolgot.
— Ilyen rengeteg ideig tart!?
— Ha elég ügyes vagy, talán gyorsabban is mehet.
— Igen, Bobby. Szóval én egy illetővel jöttem…
— A férjeddel?
— Igen…
— Nem kell szégyenkezni, másnak is volt.
— Valóban, és mindjárt az első nap ránk mosolygott a szerencse. Mr. Phath szállodájában azonnal kaptunk munkát, szállást és természetesen teljes ellátást.
— Milyen országból jöttetek, drága?
— Bocsánatot kérek, már alig emlékszem…
— Szóval Kelet-Európából! Jártam arra, mindegyik országban. Ha hiszed, ha nem, számtalanszor felcserélném az itteni életemet az ottanival. Sosem értettem, miért ez a nagy szégyenkezés! Rögtön úgy tesztek, mintha nem is emlékeznétek a napokkal korábbi gyökereitekre… Vagy hazátokra? Mit tudom én, hogyan mondjam, mert nem akarlak megsérteni, cicám. Mutasd magad! Ott hátul, ahol a plafonon és kétoldalt, meg alul is mindenhonnan tükrök emelik ki a gyönyörűségedet, menj és forogj nekem összevissza, hadd lássam, milyen szép vagy! Kicsit gömbölyűbb a hasad, mint az itt megszokott, de én nem szeretem a gebéket.
— Elnézést kérek, drága Bobby, azért kövér sem vagyok…
— Nem, de még lehetsz. Itt mindenkinek szabad kövérnek lenni!
„Ja, persze…” Eszébe jutott, hogy végül is egy hájtömeggel beszélget.
— Az ilyesmi rendkívül kiemeli a férfiasságot!
— Ez már tetszik, babám. Akkor menj, és forogj, pörögj!
— Lehetséges lenne az alsó tükröt hatástalanítani?
— Látom ironkodsz-pironkodsz, elveszed a kedvem és egyszerre meghozod. Legyed vágyad szerint!
Megnyomott egy gombot, és az előbbi tükör padlószőnyeg benyomását keltette. Lujza forgott, pörgött. Tetszett neki a játék, mert minden oldalról látta tükörképét. Csinosnak találta magát.
Bobby előbb zakóját dobta le, majd óriási gömbölyű hasán végiggombolta az inget.
— Oda menj, gyönyörűm, abba a szobába, minden elő van készítve, két perc múlva megyek.
Lujza elbizonytalanodott. Belépett az ajtón, becsukta. „Nem egészen erről volt szó, vagy mégis? Most magamnak hazudok, vagy kinek?” Lehúzta az oldalcipzárt, aztán mintha egy vaskéz szorította volna át a csuklóját, visszarántotta. „Nekem van egy Sanyim, vagy Sanyinak egy Lujzája? Hozzá tartozom, ő meg hozzám.” Tenyerével nekidőlt a falnak, és várt. Ebből nagy botrány lesz, gondolta.
— Nyisd meg az ajtót, látni akarlak!
Lujza az addig dekoltált részt is elfedte egy vállára dobott sállal, és kilépett.
— Sajnálom, Mr. Tohonya, ez nekem nem megy.
— Mi az a tohonya? Ilyen szó nincs is! Earl Hamandeggs vagyok!!!
— Sajnálom, Earl, és bocsánatát kérem, de távoznom kell.
— Botrány! Ilyen még nem volt, még ma hazatoloncoltatlak, te ribanc!
— Earl Hamandeggs, kérem, ne ribancozzon le azért, mert nem lettem ribanc! Ég önnel!
Lujza megfordult, kiment, mázsás kő esett le a szívéről. Belépett a liftbe, és miután bekopogott, a földszinten óriási szerencséjére tárgyalópartner nélkül találta Mr. Phathet.
— Mr. Phath…
— Semmi baj. Ha nem Sándor cimborám felesége lennél, most megnézhetnéd magad. Vedd úgy, hogy meg van bocsátva neked.
— Na de, Mr. Phath, én nem is szóltam…
— Már szólt Bobby, és miután bizonyos részletekről informáltam, amit a férjed nélkül nem tudtam volna kivitelezni, felajánlotta, hogy rendkívüli gyorsasággal — amint legalább társalgási szinten ő is megtanulja az angol nyelvet — állampolgárságot kaptok, és lovaggá ütteti. Nem mondtam ugyan, de Earl Hamandeggs papíron a biztonsági minisztérium második embere, de tulajdonképpen az első, mert az úgynevezett főnökét még sosem látták a kormányépületben. Most visszamegyünk, munkába állsz, letúlórázod az elpocsékolt időt, és jelzed Sáándovnak… Majd kell neki találni egy tisztességes nevet, mert ez kimondhatatlan…
— Alex, uram!
— Ez Alexet jelent?
— Igen, uram.
— Akkor szólj mától Alex barátomnak, hogy reggel várom az irodámban. Most az átöltözéssel együtt mosd le az arcodról a rémültséget is, mert nem kiröpíteni akarlak benneteket, hanem kikövezni az utatokat. Nagyon ért a kövekhez, és még túl sok kő van kövön.
— Ezt nem értem, Mr. Phath…
— Ez azért van, drága, mert nem tartozik rád, és ha meg mered kérdezni Alex barátomat, hogy miről beszéltem, negyvenhét évre börtönbe záratlak. Na, usgyi megnyugodni, és megyünk vissza!
Alagsori otthonukban Sándor, bár rettenetesen fáradt volt, de csákányozni szeretett volna. A fürdőszobának nevezett kisebbik cella ajtaja mellett észrevett egy falhibát. Nézte, nézegette, majd felpattant, és egész tenyerével megnyomta. Reflektorfény borította be a cseppnyi helyiséget. Szóval van itt villany, csak nem pazaroltatták velük!
Nem szerette a túl erős fényt, de sem a kintről felkapcsolt, sem a benti fényforrást nem kerülte tekintetével. Azt gondolta, ha a szigorított börtönök rabjait világosra ítélik, akkor azt meg lehet szokni, talán még nyugtató hatása is van. Nem volt!
Életében nem csinálta még, most félpercenként megnézte a pontos időt. Már több mint két óra csorgott így el. Érezte, hogy legalább a falat szét kell vernie, egyébként baj lesz. Jövőt épített volna, társat keresett, és azt hitte, kapott, most pedig gyerekével a szíve alatt lett belőle lotyó. Felugrott, majd kiment, és egészen messzire elloholt. Lujza késett! Olyan gyorsan ment, mint aki kocog. Alig látszott nyugodt tanyájuk fénye. Cincogikkal nem találkozott, de még a fejét sem vágta be egy csőbe sem, pedig ez hiányzott… Nagyon-nagyon jól esett volna neki. Meglátta, amint Lujzája érkezik, bemegy és felsikolt. „Ezzel vajon mi lett, egyáltalán miért jött vissza?”
Lujza kirohant az alagsorba, és elkezdett kiáltozni.
— Sanyi! Sanyikám! Sanyi!
— Mi van, he? — válaszolta a legérdesebb érdektelenséget mímelve.
— Jaj, de megnyugodtam, azt hittem, valami bajod lett. Miért hagytad nyitva az ajtót?
— És te miért nem kerültél elő időben?
— Mi az, hogy időben? Itt nincs pontos munkahossz, túlóráznom kellett!
— Ja, a Temzén túli idegenvezetéssel. Mennyit kerestél, he?
— Semennyit, Sanyi! Az a helyzet, hogy elég folyékonyan beszélem az angolt alapszinten, de tényleg nem ismerek semmit. Bocsáss meg nekem, mert ahogy én eljártam a tanfolyamra, úgy biztosan te is eljöttél volna…
— Nem szóltál, egérke!
— Jó, hogy nem nevezel mindjárt patkánynak!
— Nem szóltál, nem hívtál, valamire készültél.
— Igen, karriert akartam csinálni, olyant, amilyen a nagymenőké, akiket folyton csillogó ruhákban fényképeznek, és minden mozdulatukra kíváncsi a világ.
— És aztán jól megünneplik a temetésüket.
— Mit mondasz, Sanyi?
— Hány ilyen, úgynevezett sztár tűnt el egy másodperc alatt, pedig nem afféle Csókacsibe Besózottshow Lapockái voltak.
— Tényleg, vajon mi van Lapockával?
— Látod, ha nem mondom ki a nevét, soha nem jut eszedbe az otthoni műsor.
— Otthon… De szépen hangzik! Ma tanultam meg, hogy soha ne felejtsem el a hazámat. Nem kaptam semmilyen állást, sem előléptetést. Ha gondolod, a reggeli órákban meglátogathatnád Mr. Phathet.
— Kilépünk?
— Nem. A legjobb barátjának nevezett — valami köves embernek — és azt mondta, hogy én, Lue, szóljak neked, Alexnek, hogy feltétlenül látogasd meg. Sanyi, kifelé megengedhetjük magunknak ezt a névváltoztató cirkuszt, mert úgy látom, itt nem lehet másképp, de nekem Sanyi maradsz, és szeretném, ha én is Lujza lennék neked, a gyerekünket meg majd elnevezzük Osborne-Huge-nak…
— Mi? Nem! Csongor, Zoltán, István, vagy bármi, ami lefordíthatatlan! Tudod, ha itt valaki Ötvenlábnak akarja nevezni gyermekét, akkor is anyakönyvezik? Na bumm, majd nem tesznek az István „á”-jára ékezetet.
— Nem kéne egy ultrahanggal megnézni a gyermek nemét?
— Majd ha lesz egészségbiztosításunk, addig nem igazán tudunk csinálni. Most vonuljunk nyugovóra, aztán legyen, ami minden nap.
— Azért sem tanulom meg a munkába vezető utat!
— De hát magadtól jöttél, meg én is…
— Nem tudatjuk Daviddel, elég tökfej ahhoz, hogy bár megajándékoztak két telefonnal, mégis személyesen jöjjön. Tegye! Add már ide a mancsodat!
Sándor keze még egy picit remegett, és hideg volt az idegtől. Jobb kézzel derékon átölelte feleségét, ölbe kapta, bevitte a pincelakásnál rosszabb hálóhelyükre, becsukta az ajtót, és megmutatta: „Íme, van villanyunk, innen lehet fel- és lekapcsolni. Most pedig szundi meg hapci, ahogy mondani szoktad. Na, gyere, bújj hozzám, kedves!”
Lujza nem habozott, egy kicsit sem ellenkezett. Mindkettőjük esze valami olyasmin járt: „Mit keresünk mi itt egyáltalán?”
(Megjelent az Irodalmi Jelenben)
Legutóbbi módosítás: 2016.11.14. @ 11:35 :: Boér Péter Pál
