Firtos Flórián csöndesen üldögélt a váróterem félhomályában. Fiatal éveit már maga mögött tudta, de ha megborotválkozott, s szőke haját kisimította az arcából, egy megnyerő arc tűnt elő. Most azonban csak érdektelenség, egy megtört ember tekintete mutatkozott. Egykedvűen bámulta a betérő, s kilépő utasokat, de talán nem is látta őket. Egyszer csak hirtelen felpattant, s öklével belevágott a tenyerébe, majd sietős léptekkel kiment a peronra, a levegőre. Úgy érezte, megfullad a benti áporodott levegőben. Fel-alá sétált a sínek mentén, s hogy benne viharok dúlnak, ökölbe szorított kezei mutatták. Egész teste megfeszült a nagy küzdelemtől. Az alkohol ördögével küszködött. Egyre konokabban szaporázott le-fel, hirtelen aztán megrázkódott, az izmai meglazulta, két öklét kiengedte, s lassan visszament a váróterembe. Most ő győzött.
Eddig ritkán sikerült.
Mindig is szerette az itókát. Napi munkája végeztével útja a fogadóba vezetett, ahol szívesen időzött a „szesztestvérekkel”. Vonzotta a korcsma hangulata, hangja, illata: a mormogássá olvadó állandó beszéd, a frissen csapolt sör szaga, a félhomály. Inkább ez vonzotta, mint a mámor. Ez így ment éveken keresztül. Otthona kis takaros házból, s nagy kertből állott a faluszélén. Feleségével ketten éltek ott, s a kert eltartotta őket. Megtermett a kukorica, a krumpli, a legszükségesebb zöldségek, még gyümölcsfák is voltak a kerítés mentén. Tartott állatokat, eljárt napszámba, s nem keveredett vitába szomszédjaival. Nem is lett volna semmi baj, ha az esti kocsmázások nem durvulnak el.
Szokásává vált záróráig „múlatni”, s ilyenkor duhaj hangulatban ért haza. Másnap persze szánta-bánta, hogy bántotta az asszonyt, de amikor már nappal is nekikezdett italozni, felesége felpakolt, s hazament a szülőfalujába. Flóriánt így már semmi sem gátolta az ivászatban, s napról-napra csúszott lejjebb a lejtőn. A kegyelemdöfést az adta, mikor a kocsmáros megtagadta a kiszolgálását.
— Ameddig nem rendezed a tartozásodat, többet nem adok!
Megdöbbenésében csak makogni tudott.
— Nézd, tele van az irka! — rázta a tartozásokat tartalmazó füzetet Flórián orra előtt. — Nincs több hitel.
Az ember szemében hirtelen dac villant, majd mélységes lemondás, beletörődés ült ki az arcára. Fordult, s indult is kifele a fogadóból. Egy kéz utána nyúlt, és megfogta a köntösét.
— Gyere vissza! — egy ismeretlen férfi állt mögötte.
— Mi van? — kérdezte odafordulva.
— Gyere, fizetek egy rundot!
Azt a rundot még sok követte. Záróra előtt azt mondja az idegen, hogy kifizet minden tartozást a kocsmárosnál, és hitelt is nyittat, hogy Flóriánnak ne legyen a fogyasztással gondja. Csak írja alá ezt az elismervényt, amit eléje tartott.
Aláírta.
El is felejtette a dolgot, örvendezett, hogy a kocsmáros szó nélkül kiszolgálja. Félév is eltelt, mire a hitele kimerült, s jött egy levél. Egyből kijózanodott, ahogy elolvasta. Az állt benne, hogy háza, s kertje hivatalosan Karcsi Péter birtokába ment át, elismert kölcsöntartozásai ellenében. Két hete van az ingatlant elhagyni. Káromkodva összetépte a levelet, s beletaposta a sárba. Dühös, nagy léptekkel körüljárta a házat, aztán felkapott a földről egy husángot, s rohant a fogadóba.
— Péter! Te gazember! — kiáltotta, ahogy belépett.
— Mi baj? Mi baj? — kérdezte ijedten a kocsmáros.
— Agyonütöm azt a gazembert! — hadonászott Flórián a husánggal.
— Elment!
— Hova ment? — kiáltotta üvöltve a férfi és a husánggal a pultra csapott, hogy táncot jártak a poharak, s üvegek.
— Mondd meg, kutya, mert téged is agyoncsaplak! — dühösködött tovább és a botját belevágta polcon sorakozó italos üvegekbe.
— Hé! Azért megfizetsz! — ugrott át a kármentőn a kocsmáros, és egy jól sikerült ökölcsapással leterítette a dühöngő férfit.
Valaki kihívta a rendőrt, aki Flóriánt bilincsbe verve elvitte. Rövid eljárásban pénzbírságra elítélték garázdaságért, továbbá fizesse meg az okozott kárt és a perköltséget.
— Nincs nekem pénzem — jelentette ki. — Terheljék rá a házra — tette hozzá ravaszul, gondolva, hogy az majd az új tulajdonos gondja lesz.
— Nem lehet!
— Akkor leülöm!
Erre kapott kilencven nap letöltendő börtönbüntetést.
Még a börtönből írt a feleségének, mindent közölve vele, ami történt. Az asszony válaszában azt írta, ha megbecsüli magát, mehet hozzá, de az első kilengés esetén le is út, fel is út. Tudomásul vette, és minden erejével lemondott az italról — igaz a börtönben nem is volt alkalma. Most várta a vonatot, hogy odamenjen az asszonyhoz.
A rémek újra rátámadtak, mint a börtönben is olyan gyakran. Most ellenben más volt a helyzet, hiszen itt volt az állomás büféje, csak be kell lépnie és…
Nem!
Ma nem!
(A házzal mi történt? A minap arra vitt az utam, s ahogy elmentem a ház előtt, a nyitott kapun át benéztem. Kisgyerekek játszottak a porban, s nagy loncos kutya hevert az árnyékban. A kertet felverte a gaz, mindenfele térdig érő burján tenyészett, a gyümölcsfák több mint felét kivágták.
Miért kellett elcsalni attól a nyomorult embertől, ha nem gondozzák, becsülik? Persze ez csak olyan kérdés, amire nincs válasz.)
Legutóbbi módosítás: 2016.11.05. @ 15:10 :: dr Bige Szabolcs-
