Átrendezem
a szobát.
Széket, ágyat,
asztalt, szekrényt
tologatok
innen oda,
onnan ide.
Aztán ismét át.
Az életet.
Nincs vele semmi célom,
csak
sürgető szenvedély
ez bennem, mint az időben
a múlás.
Ha erről kérdeznék,
azt mondaná
mennem kell, mert vagyok.
Egyre sötétebb,
egyre világosabb
bennem minden.
Más ez a sötétség
és világosság,
talán a naponta
ismétlődő,
egyre sűrűbb
össz-sötétséggel
és világossággal
magyarázható.
A zajok viszont egyre
könnyebbek.
Azt gondolják,
nincs hang
a csendben?
Cáfolom én,
aki Beethovennel
fogtam sorsot.