Egy kis farmon élek ló társaimmal együtt. Kis Csillag a nevem, mert én egy pici póniló vagyok. A többiek gyönyörűek, szépek nagyok, akik minden versenyen részt vesznek. Csodálatos, és kecses, ahogy vágtáznak. Mindig nagy vágyam, hogy egyszer én is a kifutón futhassak a többiekkel. De én csak messziről nézhetem őket. Nem is foglalkoznak velem, mert szerintük én egy semmire kellő, csúnya, kicsi ló vagyok. Fájt, hogy ezt mondják, de sajnos igazuk van. Én nem vagyok jó semmire. A gazdáim ugyan szeretnek és gondoznak, de úgy érzem, hogy meg sem érdemlem. Amikor együtt vagyunk a kifutón, mindig megpróbálok valamelyik ló társammal beszélni, de csak lenézően elmennek mellettem. Van köztük egy vezér, aki mindig első a versenyen, ezért ő viselkedik velem a legdurvábban. Egy idő után már beleuntam, és beletörődtem abba, hogy nekem nincs és nem is lesz barátom. Nagyon szomorúvá és erőtlenné váltam. Ezt észrevették a gazdáim is, de ők nem értették, hogy miért vagyok elcsüggedve, hiszen ők megtesznek mindent értem.
Egy lovas iskola is működött a farmon, de ott is a nagy és szép lovakkal foglalkoztak. Az értéktelenség érzése hatalmába kerített. Minél jobban szenvedtem, annál inkább csúfoltak. Folyton azt kérdezték, miért nem csinálok már valami hasznosat, szedjem össze magam, és ne nyavalyogjak annyit. De mit tehetnék? Hisz én semmit nem tudok. Lomha a futásom és még a gyerekek sem ülnek rám.
Elérkezett egy újabb verseny és természetesen megint a vezér ló nyert. Ilyenkor nagy volt az öröm és az ünneplés. Nekem viszont a bánat napjai. Ilyenkor mindig finom falatokkal jutalmazták a lovakat. Én is kaptam, de nem fogadtam el soha, mert folyton azt mondták, hogy én meg sem érdemlem, nem dolgoztam meg érte.
Úgy gondoltam, jobb lesz nekem szabadon élni, ahol nem csúfol senki, úgysem fogok hiányozni, mert nem érek semmit sem. A farmtól nem messze van egy erdő, ahova beszöktem. Azt hittem itt majd boldog leszek. Nem is gondoltam bele, hogy milyen veszélyes lehet egy erdő. Egyszer megtámadtak a farkasok, úgy tűnt, vége az életemnek, de addig rugdalóztam, hogy végül sikerült elmenekülnöm. Az erdőben kevés élelmet találtam, ezért sokat éheztem. Ilyenkor a farmra gondoltam. Hiányzott még akkor is, ha ott csúfoltak, mert ott legalább etettek és gondoztak.
Sajnos eltévedtem, nem találtam a hazafelé vezető utat. Ott álltam az erdő közepén, éhesen és lefogyva. Úgy éreztem, ezt a kalandot már biztos nem élem túl. Aztán hirtelen emberek hangjára figyeltem fel.
— Most mit csináljak? Elbújjak, vagy a segítségüket kérjem? — Ijedeztem, de már késő volt eldöntenem, mert megtaláltak és betettek egy kocsiba. — Most mi fog történni velem? — A gazdáimra gondoltam, már biztos nem látom többet őket.
Amíg ezen gondolkodtam, a kocsi megállt. Ismerős hang ütötte meg a fülemet. Ő az én gazdám! Nagyon megörültem neki. Nem tudtam, hogy a keresésemre indultak, mert a gazdáimnak hiányoztam. Nagyon boldog voltam, hogy legalább ők elfogadnak, olyannak amilyen vagyok. Visszakerültem a többi ló közé. És persze megint elkezdtek csúfolni, hogy milyen gebe vagyok. Pár hét elteltével ez megváltozott, hála a gazdáim lelkiismeretes ápolásának. Mikor felerősödtem, úgy döntöttek, hogy befognak egy kis kocsi elé, azt húzhatom a gyerekekkel. Olyan jó volt, mert láttam a gyerekek örömét, és most először éreztem azt, hogy nem vagyok olyan értéktelen.
A többiek szemében azonban még mindig a csúnya, kicsi ló voltam, és kinevették a munkámat, mert nem hozott olyan sok pénzt a farmnak. Ezért ismét szomorú lettem. Este a csillagokat néztem éppen, amikor furcsa szagot éreztem. Láttam, hogy az istálló felől füst száll felfelé, hallottam a lovak hangos sírását is. Aztán már nem csak füst volt, hanem lángolt az egész épület. Hírtelen azt sem tudtam, mitévő legyek. Ébresszem fel az embereket? De úgy gondoltam, hogy az már késő lenne, azonnal segíteni kell.
Gondolkodás nélkül beszaladtam, és kinyitottam minden boksz ajtaját. A lovak így még időben ki tudtak menekülni. Egy kicsit megsérültem az égés miatt, de örültem, hogy mindenki épségben ki tudott jönni. Közben a riadalomra felébredtek az emberek is, akik eloltották a tüzet. S ekkor váratlan nagy csoda és meglepetés ért. Odajöttek hozzám a lovak. A vezér ló elismerően megköszönte, hogy megmentettem az életüket. Azt mondta, hogy kicsi vagyok, de annál nagyobb a szívem és a bátorságom. Sajnálja, hogy eddig ezt nem vette észre. És megígérte, hogy én is velük együtt indulhatok a versenyen.
Határtalan boldogságot éreztem. Már nagyon vártam a következő versenyt, végre teljesülhet a rég várt álmom. Én is ott állhatok a startvonalnál.
A verseny elindult. Minden erőmet beleadva vágtattam. Végül utolsónak futottam be, de ez nem szomorított el, mert már ott voltak a barátaim, és szeretet vett körül. A vezér ló, aki ismét győzött, odajött hozzám és azt mondta, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, és az élet versenyén én vagyok az első. Ezzel átadta nekem a győzedelmi koszorút.
Nagyon meghatódtam. Ezek a szavak még ma is bennem élnek, mert azt jelentették, én is értékes vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Farkas Erzsébet
