— Szeretkezzünk! — mondta Jolánnak Gál, nem túl nagy meggyőződéssel.
— Hogy gondolja Dezső, itt?
— Igen, drága Jolán, itt. Megkívántam magát. Itt, ahogy ülünk a padon, nézve a város fényeit, és magácskát, drága Jolán, rájöttem, mi hiányzik az életemből.
— Dezső, ne mondjon ilyeneket! Olyan békés minden, és csendes. Minden kis neszt meghallani.
— Ugyan már! Sötét van, nem lát meg minket senki.
— De mégis, bárki jöhet erre, Dezső, ez mégiscsak egy nyilvános park.
— Lehet, de éjfél elmúlt, és itt a kutya se jár ilyenkor. Egy dolog zavar ugyan.
— Mi zavarja, Dezső?
— Egy kicsit hűvös van. Nem vagyunk valami melegen öltözve. Rajtam is csak egy vékony zakó van.
— Nem baj, Dezső. Kezdem érezni én is a bizsergést.
— Persze, mert fázol — váltott vissza a férfi tegeződésre. Szoktak ilyet játszani, magázták egymást, és század eleji szavakat használtak.
A lány közelebb húzódott a férfihez, és megcsókolta. Teste hullámzott, Gál érezte a lány minden mozdulatát. Csókja könnyed volt, semmi erőszakos behatolás az intim szférába, egyszerűen technikás volt, semmi több. Gál visszacsókolta, de olyan szenvedéllyel, hogy nem is emlékezett rá, mikor kívánt ennyire nőt. Pedig megegyeztek, hogy a barátságon kívül nem lehet köztük semmi. Nem is tudta pontosan, miért, mert mindig is tetszett neki a lány, és hamarosan az is kiderült, Jolán beleszeretett. A helyzetet az tette komplikálttá, hogy Gálnak volt egy komoly kapcsolata, amely időnként leomlott. Megsemmisülten bolyongott a világban, amíg barátnője ismét magához édesgette. Eleinte azt hitte, benne van a hiba, de miután kiderült, Éva nem tudja a hosszabb távú kötöttségeket elviselni, de nem tud Gál nélkül élni sem, ezért kisebb-nagyobb szünetet tartottak.
Jolánnal egyik ilyen periódus elején ismerkedett meg. Jolán jóval fiatalabb volt nála, de ez egyáltalán szóba sem került, egyetlen percre sem. A lány szinte azonnal beleszeretett, de sokáig nem merte kimutatni az érzelmeit. Ez a majdnem szerelmi háromszög több mint három évig tartott. Addig, amíg Gál arra az elhatározásra jutott egy szakítás után, hogy nem megy vissza Évához. A lány tudta, nem lesz könnyű dolga, a férfit nagyon megviselte a kapcsolata. Nem akart ajtóstól berontani Gál életébe, de titokban reménykedett abban, hogy van esélye a férfinél. Mindig is volt közöttük egy megmagyarázhatatlan vibrálás, de nem jutott el a kibontakozásig, csak jó érzés volt mindkettőjüknek, hogy vannak egymásnak. A születésnapokra mindig kettesben maradtak. Hol tettek egy nagyobb sétát, hol bementek egy moziba, utána egy füstös kis budai presszóban időztek egy pár órát. Ennyi volt a kapcsolatuk, és nem volt kevés. Néha kézen fogva sétáltak a várban, máskor inkább filozófiai vitákba bonyolódtak a Vérmező fái között. Egy alkalommal Gál nem tudott aludni, és felhívta a lányt.
— Szia! Nem zavarlak?
— Hülye vagy? Te sosem zavarsz. Történt valami?
— Hát, nem vagyok éppen túl jól. Van kedved sétálni?
— Fél óra, és lent vagyok.
A Gellérthegyre mentek. A lány belekarolt, és hallgatta Gál panaszait a munkájáról, és hogy mennyire elege van Éva depressziójából. A beszélgetés végére Gál teljesen kicserélődött. Akkor határozta el, hogy végleg szakít Évával.
Barátságnak indult ez a kapcsolat, de már nem tudtak egymás nélkül létezni. A fordulat akkor következett be, amikor egyik este színházban voltak, és Jolán barátnőjénél töltötték az éjszakát. Egy ágyban feküdtek, szorosan összebújva. A lány hozzásimult, és elkezdte csókolgatni a fülét. Felhevült teste enyhet keresett, de a férfi nem reagált. Valójában nem a lány ellen volt kifogása, nem a megállapodásuk betartása nehezítette a helyzetet, hanem még mindig szerette Évát, és rá gondolt.
— Nem akarod? — kérdezte Jolán egy kis sértődöttséggel a hangjában.
— Nem erről van szó, tudod.
— Nem tudom. Én megértelek, de én sem vagyok fából. Tudom, mi a bajod, még mindig Éva jár a fejedben. Rendben. De mondd meg nekem kedvesem, én most mit tegyek?
A kérdés megérintette Gált. Minden érzékével érezte a lányt, forró ajkait, hullámzó testét, szorítását, ahogy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. De a természet közbeszólt, és nem engedte, hogy Gál megtegye, amire most már annyira vágyott. Éva még benne volt, részévé vált, tudata már elengedte őt, de a teste megakadályozta, hogy beteljesítsék a vágyat, átadja magát a lánynak.
A férfi levette a zakóját, és a lány vállára terítette. Hátát a pad támlájának támasztotta. Már nem fázott. A lány felkelt mellőle, és egy ügyes mozdulattal, vele szemben állt meg, kissé terpeszben, majd lassan ráült a férfi térdére. Előrehajolt, hogy elérje az arcát, és csókolta, ahol érte. Gál akkor már nem ellenkezett, vágya teljesen elárasztotta testét. Benyúlt a lány felhúzódott ruhája alá. Azt már észrevette, hogy nincs rajta melltartó. Kicsi, de formás melleit kereste, mindkét kezével. Ahogy felkúszott a combokon, ismét érezte a lágy hullámzást Jolán testén. Vékony derekánál elidőzött egy kicsit, simogatta a gerincét, finom mozdulatokkal igyekezett célba érni, miközben a lány határozottan megragadta férfiasságának nadrágjában domborodó bizonyítékát. Elérte a csodálatos kis halmokat, tenyerébe temette, és lágyan, nagyon finom mozdulatokkal morzsolta a hidegtől kemény bimbókat.
— Jó estét kívánok! — robbant bele a szerelmi idillbe ez a mondat, miközben elemlámpa fénye villant. Nem a szemébe világított a kötelességét teljesítő közeg, hanem a pad mellé, diszkréten. Egy pillanatra csend lett. Aztán a járőr másik tagja szólalt meg.
— Mit keresnek itt, ilyen későn? Nincs hova menniük?
A lány visszahúzódott, de nem változtatott a pozícióján, csak szorosabbra húzta maga körül a zakót.
— De van — felelte Gál, cseppet sem jókedvűen —, csak hát, elüldögéltünk itt egy kicsit, és észre sem vettük, hogy megy az idő.
Az egyik egyenruhás szemérmesen elfordult, amikor meglátta, milyen pozícióban ül a lány Gálon.
— Személyigazolványt kérek! — mondta határozottan, de időt adva arra, hogy Jolán leülhessen a padra. Gál elkezdett fázni. Remegett a teste, alig tudta kivenni a zakója zsebéből az önazonosságát igazoló okmányt. Jolán volt gyorsabb, ő nyújtotta oda először az igazolványát.
Az egyenruhás megfordult, elvette a kis könyvecskét, és az elemlámpa fényébe tartotta.
— Szóval, elmúlt tizennyolc. Akkor semmi baj, de azért ne maradjanak itt, annyira nem biztonságos.
— Meg aztán hideg is van már — szólalt meg az elemlámpás, még mindig kissé lefelé tartva a lámpát, egészen idáig nem mozdult.
Visszaadták Gál igazolványát is. Abban az állt, hogy családi állapota elvált, így nem tettek megjegyzést arra, mit keresnek itt együtt. A két rendőr szalutált, és udvariasan elköszöntek.
Amikor már tisztes távolba értek, Gálból kitört a nevetés, Jolán sem tudta türtőztetni magát. Kézen fogva indultak el a metró felé. Gál az órájára nézett, és látta, hamarosan indul az első metró.
— Elkísérhetlek a metróig? — kérdezte Gál huncut mosollyal.
— Hát, persze — nevetett Jolán, és megcsókolta a férfit.
A lámpák halványsárga fényénél indultak el, hogy elkezdjenek egy új napot, talán együtt, talán egymás nélkül, de mindenképpen egy élménnyel gazdagabban. Hajnalodott. Amikor elváltak, nem tudták, hogy ez volt az utolsó találkozásuk.
(Budapest, 2016. november)
Legutóbbi módosítás: 2016.11.22. @ 12:27 :: Horváth János