Márti sebzett lelkét lassan beszőtte a feledés fátyla, Gyuri szeretőbb, odaadóbb volt, mint valaha, egy mosolya, egy ölelése teljesen elkábította őt. Néha még megremegett a szíve, az esze azonban mást súgott neki. Talán igazat mondott akkor a férje, és nem történt semmi olyan köztük azzal a nővel. Hinni és szeretni akart mindenáron!
A tavasz rügyei virággá bomlottak, az erőtlen Nap tűzsugárrá változott, majd az ősz berozsdázta a világot, és eljött Gyuri vizsgáinak ideje is. A férjénél is jobban izgult, de megérte, sikerültek a vizsgái, végre rendesebb állása lesz. Márti egyre vidámabbá vált, s tovaszállt belőle ama rettenet emléke.
Csak ne lettek volna az émelygések reggelente! Még a kifli illatára is görcsbe rándult a gyomra. Alig csúszott le a falat a torkán.
— Csak nem vagy beteg? — faggatta Gyuri.
— Nem, dehogy — nyugtatta férjét, de a szeméből aggodalom áradt.
— Holnap orvoshoz megyünk, hadd bizonyosodjunk meg róla!
Laborvizsgálatok, türelmetlen várakozás… s a hír. Terhesség! Gyerekük lesz, ujjongott Márti, s az örömtől kicsordultak a könnyei. A nagy eseményt meg kellett osztani a barátokkal. Másnap egész délután a konyhában sürgött-forgott, Gyuri az italokat hozta, még a magnót is újra cserélte. Rég nem érezte ennyire boldognak magát Márti. A buli végére a fiúk még az üvegtisztító tartalmát is meg akarták inni. De sokat nevettek ezen a lányok! Alig tudták megértetni kissé kapatos férjeikkel, hogy az nem innivaló. De mókás volt Gyuri, ahogyan dülöngélve, belé kapaszkodva ismételgette: „Ne törődj semmivel, Mártikám, az a fontos, hogy gyerekünk lesz!”
Kimaradtak az émelygések, jól viselte áldott állapotát, s úgy kivirult, mint a tavaszi virág. Így — pocakosan — még szebb volt, mint valaha. Gyuri mindentől óvta, még el is túlozta. Márti kívánta volna a közelebbi kapcsolatot, de Gyuri féltette, nem közeledett hozzá. Igaz, sokat is dolgozott, még a szombatokat is a munkahelyén töltötte. „Kell a pénz, szívem” — ölelte magához Mártit, ha ő ezt szóvá tette. Ilyenkor fel-felébredt benne annak a rettenetes tavaszi napnak az emléke. De elhessegette őket, csak félti őt a férje, nyugtatgatta magát.
Egy éjszaka furcsa fájdalomra ébredt, de meg is szűnt azonnal. Alighogy visszaaludt ismét felriadt rá. És újra, meg újra! Felébresztette férjét.
— Indulnunk kell a kórházba, nagyon fáj.
Márti idegesen öltözködött. Gyuri is felkelt, s a fürdőben fütyörészve piszmogott, még a cipőjét is kifényesítette! Alig érkeztek be a szülészetre, már tolták is be szülőszobába… egy vajúdó nő rettentően sikoltozott. Márti félelme egyre nőtt. Infúzió, oxigén. „Kell a babának” — nyugtatta az orvos. Jött is a pici. Ahogy felsírt, Márti minden félelme, gyötrelme elszállt. És boldog volt, nagyon boldog! „De hol van Gyuri? Miért nem jön már be?” — türelmetlenkedett. A nővér még ki is ment érte az ajtó elé, de a férje nem volt ott. Bizonyára hazaszaladt, hiszen otthon maradt a kórházi csomagja. Az után ment, gondolta, és elnyomta a kimerültség. Mire felébredt, leszállt az este. Gyuri sehol! Nagyon későn érkezett meg. Márti kérdő tekintetét zavartan elkerülte.
— Megünnepeltük a picit — mondta hanyagul. És megcsókolta Márti homlokát.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Kádár Sára Hajnalka
