Akkor éppen nem volt semmim, amit átadhattam volna. A tenyerem olyan üres volt, mint a délibáb szédítette pusztaság, amelyben a delet ütő távoli templomtornyok harangjai is csak búsan kergetik egymás kondulásait.
Nem volt aranyam, nem volt ékszerem, mi megmarkolható. Attól rettegtem, hogy elriaszt ez a túlcsordult kietlenség.
Akkor még nem tudtam, hogy az ember üres tenyerében a mindenség legnagyobb kincse lapul. A szívre helyezve fogja fel az Éden dobbanásait és ezt követően – érintésekbe rejtve adja tovább.
– Talán nem véletlen, hogy az emberek úgy sejtik, minden ember ökölbe szorított keze éppen akkora, mint a szíve. –
Legutóbbi módosítás: 2016.11.20. @ 07:01 :: Kőmüves Klára
