Koosán Ildikó már keresed az utat, régen jártál itt; azóta megnőttek a tuják, szaporodtak a sírhantok; figyelem, milyen érzés ül az arcodon, mire gondolsz; én arra, ha egyszer majd egyedül jössz, ha jössz egyáltalán, odatalálsz- e, vagy keresned kell a helyet, hogy aztán sietve letedd a virágokat, – na, ez is megvolt- s már rohansz is új gondolatok közt vissza a jelenbe halaszthatatlannak hitt teendőidhez. végül is ez csupán egy szertartásszerű szokás, az emlékezés külső jele, ha nincs mögötte tartalom, érzés, az Úrfelmutatás háromszori figyelmeztető csengetése ott belül – „Uram, nem vagyok méltó „- vagyis a beleolvadás áhítata folytatódásod ismétlődő misztériumába a lélek mélyén. fel kell ismerned, ez itt a végtelenből – végtelenbe tartó köteléked országútja a létezés egyszeri meg- másíthatatlan láncszemében, elmúlók és élők közti szavak nélküli párbeszéd, s ha nem éled át, jobb,ha a világ felé tett üres gesztus meg sem történik . – Uram, nem vagyok méltó”- ismételem, mintha magamat látnám; tudom, erre nem adhat feloldozást a rohanó élet, a távolság, feledékenység, időhiány védőpajzsa mögött megbúvó emberi gyarlóság 2016. november 1.
