Lénárt Anna : A titok (huszonkettedik rész)

Laci haragos, mert a hadnagy nem vitte magával a börtönkórházba. Gázt ad… éles sikoly… egy kiscicát mentett ki az autója alól. A kórház portáján a szállítok virágokat raknak le. Tamara lemegy a portára a terápiás kellékekért… Márta néni bemegy Rékához. Léna szemrehányást tesz Lacinak, hogy nem hívta előző nap, a férfi hazaviszi a fáradt Lippai doktornőt.

 

 

Ahogy az órájára akart nézni, az út túloldalán egy rosszarcú férfit pillantott meg. „Már kezdek paranoiás lenni” — gondolta magában Laci, de azért a biztonság kedvéért megvárta, míg a doktornő becsukta maga mögött a kertkaput. Jól megnézte a pasast, ahogy elhaladt mellette. Ragyás arcából egy sunyi szempár tekintett vissza rá. Ösztönösen lassított, a visszapillantó tükörből figyelte. Nyugtalanság vett erőt rajta. A kereszteződésnél minden gondolkodás nélkül megfordult. A férfi továbbra is mozdulatlanul állt és az öreg Varga házát nézte. Az agya csak így tudott gondolni arra a földből döngölt kis parasztházra, ahol most a doktornő él. Már majdnem a férfihoz ért, amikor leállt az út szélére és elővette a mobilját. Kikereste a számot a telefonkönyvből és megnyomta a hívó gombot. Mielőtt bemutatkozhatott volna, Bánfi megelőzte.

— Még mindig nem mondhatok semmit magának. Ne…

— Megértettem — vágott a szavába Laci. A hadnagy meglepődve hallgatta. — Nem azért hívtam, hogy faggassam. Itt vagyok Lippai doktornő háza előtt.

— Hangosabban beszéljen, mert alig értem, hogy mit mond!

— Itt vagyok Lippai doktornő háza előtt — ismételte meg, kicsit hangosabban.

— Mit keres maga ott? — kérdezte kicsit értetlenül a hadnagy.

— Mivel nem mehettem magával, hazahoztam Lénát, de nem ez a fontos. Felfigyeltem egy gyanús fószerra. Itt áll a ház előtt és…

— Nem kell mindjárt rémeket látni! — szakította félbe Bánfi. — Lehet, hogy csak vár valakire.

— Lehet, de alattomos, ronda pofája van, ami nem tetszik nekem. Ide tudna jönni?

— Most érkeztem ide a börtönkórházba. Nem tudok odamenni. Menjen haza maga is nyugodtan!

— Akkor küldjön ide egy járőr kocsit!

— Hajósi, maga megnehezíti az életem. Igen, ha leteszi a telefont, akkor beszólok az őrsre.

— Itt maradok addig…

— Ne maradjon ott! Hallja?

Megszakadt a vonal.

Már sokadjára csörgött a telefon, mire a szolgálatos tiszt felvette.

— Hol a búbánatban volt? — kérdezte indulatosan a hadnagy. A választ meg sem várva folytatta. — Azonnal menjen ki egy autó a Lévai utcába. Állítólag a 9-es szám körül egy rosszarcú férfi ólálkodik.

 

*

 

Réka behúzódott a sarokba és ismét nyakig húzta magára a takarót. Torka kiszáradt, szíve hevesen dobogott.  Alig hallhatóan kérdezte.

— Márta néni, miért jött ide?

Az öregasszony érezte, válaszától nagyon sok függ. Mi lesz, ha a feleletével még jobban meggyötri a lány sérült lelkét. Sajnálta, hogy a doktornő magukra hagyta őket. Szeretetteljesen nézett Rékára.

— Miattad — felelte egyenesen a szemébe nézve.

— Miattam?

— Igen, miattad kislányom — ráncos arcán egy könnycsepp csordogált, egy-egy pillanatra megállt a mély redőkben, majd utat törve magának folyt tovább.

Réka figyelte őt. Eszébe jutott kislánykora… Meglepődött saját magán, nagyon régen gondolt a múltra. Nem hitte, hogy valaha emlékek jutnak az eszébe, és ráadásul szép emlékek.   

— Márta néni! Emlékszik, mikor a ház előtt egy kisszéken borsót pucolt? — Elhallgatott. — Nagyon régen volt…

— Annyira azért nem — nevette el magát az öregasszony. — Rajtad egy kék babos ruha volt…

— Pöttyös — halvány mosoly jelent meg a Réka arcán.

— Nem-nem. Babos. Emlékszel? Megkértelek, hogy hozz a kamrából egy marék gyöngybabot. Értetlenül néztél rám, de azért szó nélkül hoztál. Nem adtad könnyen magad, de azért sikerült meggyőzzelek. — Egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. Mélyeket lélegzett. Lassan fújta ki magából a levegőt. — Vélekszel még a Julisra? — folytatta. — A templom mellett lakott.

Réka megrázta a fejét.

— Nem, nem emlékszem rá.

— A Julisnak volt egy mondása: „Legfeljebb kétszer fürdöm, megrázom magam és indulok tovább.”

— Nem tudom csak megrázni magam, és hiába fürdöm, piszkosnak érzem magam. Márta néni! Napokon át altattak, hogy tudatom kikapcsolják, és mégis ha becsukom a szemem, annak az embernek az arcát látom, a fülembe visszhangoznak a szavai… Nem akarok emlékezni… — látását elhomályosították a könnyek. — Miért én?

— Nem tudom. Kislányom, arra gondolj, hogy…

— Mire, Márta néni? — vágott a szavába. — Mire? Csak azt ne mondja, hogy élek!

— Pedig azt mondom. Igen mondom. Az élet, az élet… — Öreg, pigment foltos kezét ökölbe szorította.

— Tudom, az élet egyszeri és megismételhetetlen, de vajon akarok én ezzel a teherrel tovább élni? Minek, Kinek? Márta néni szerint Laci hogy néz rám? — már egész testét rázta a hangos zokogás.

— Sírj, csak sírj, sírd ki magadból a fájdalmad!

Hosszú percek teltek el, míg csendes hüppögés jelezte a sokáig magába fojtott érzések kitörését.

— Nem hittem, hogy még tudok valaha az életben sírni — mondta Réka, szemeit törölgetve.

Talán annak az új érzésnek a hatására, amit a sírás váltott ki nála, szorosan magához ölelte Márta nénit és újra utat engedett könnyeinek.

 

*

 

— Azt hittem már nem jön le senki — zsörtölődött Lajos bácsi, mikor Tamara megállt előtte.

— Mondja öreg, milyen terápiás kellékeket kell, felvigyek magától?

— Felvigyen? — kérdezett vissza. — Hová?

— Az osztályra.

— Nem hiszem, hogy ezek az osztályra valók lennének — mutatott az ablak alatt lévő több láda virágra.

— Ojjééééééééééé — és két puszit nyomott a meglepett férfi arcára. — Már csak kapák és ásók kellenek és indulhat a gyógyítás… Nem is gondoltam, hogy az igazgató állja a szavát.

— Na persze — legyintett Lajos bácsi, és visszaballagott a portásfülkébe.

Tamara szinte repülve ment a lift felé, mikor utána szólt.

— Remélem, a kapákat már nem ide hozzák — és rosszallóan nézett Tamarára.

— Hát… az még nem biztos — kacsintott a rá.

Belépett a liftbe, csak hangfoszlányokat hallott a férfi zsörtölődéséből, mielőtt becsukódott volna a felvonó ajtaja. Csettintett az ujjaival.

 

*

 

Szilvi ruháját nem kímélve a franciaágyon hasalt és merengve nézte az ablakban lévő virágot. Nem tudta, hogy az elválást szimbolizálja ez a virág. Flamingó. Mosolygott. Vége… és ebben a pillanatban a templom tornya elütötte a két órát.

— Indulnom kell — a virághoz lépett és megsimogatta.

A bejárat melletti tükörben végignézett magán. Talpig feketében volt. Amikor ruhát keresett, amit egy temetésre fel lehetne venni, csak akkor tudatosodott benne, hogy nincs is világos színű, illetve mintás ruhája. Eddig erre fel sem figyelt. Bármelyiket leemelhette volna a vállfáról, igazi gyászos viselet volt mind.

Negyed háromkor érkezett a virágbolt elé. Már lenyomta a kilincset, mikor a szeme áttévedt az út túloldalán álló padra.

Kinyílt az üzlet ajtaja.

— A platánról tört le az az ág. Azt hiszem, a maga módján a zöld levelekkel búcsút vett ő is Gyuri bácsitól — mondta az üzletből kilépő virágárus a meglepett Szilvinek. Szilvi, csak nézett a semmibe. — Indulhatunk?

— Igen, csak, kérek egy szál vörös rózsát.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 143 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.