Egyre kényelmetlenebb a fotel, amelyben ülök, messze nézek, nagyon messze.
A szemem is fárad, kétféle képet látok. Egyet a távoli múltban, míg a másik szinte napjainkban játszódik. Mégis-mégis van közöttük, van bennük valami közös: kalandok, hatalomvágy… nem is tudom, talán mindenkinek mást mond a régmúlt és napjaink világa is…
*
Jani sokáig feküdt eszméletlenül a Tisza partján.
Amikor lassan magához tért azt sem tudta hol van, hogy került ide.
Jó sok idő elmúlt mire összeszedte a gondolatait, lassan felállt és óvatosan lépegetve elért a közeli fához, ott ismét megpihent, hátát a törzsének támasztotta, úgy gondolkodott. Emlékezni kezdett mindenre, de nagyon nehezen tértek vissza a képek, először a tegnapi nap, azután az, ami régebben volt. Tapogatta a fejét, bizony nagy ütést kapott, lassan tisztultak az emlékek.
Szétnézett, szemével a lovát kereste, de hiába.
— Elvitte az a gazember! — sóhajtott.
Úgy döntött, megvárja az estét, aztán megy tovább… valamerre. Eszébe jutott, amit Péter mondott a törökök szállásáról, nem lehetnek messze, gondolta, hiszen biztosan onnan jött a támadója, valahonnan.
Fáradt volt, elszundított, aztán gyorsan felkapta a fejét, lódobogást hallott. Éberen figyelt, de nagyon messze lehetett, vagy csak képzelte, nem tudta eldönteni.
Így gyalogosan teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Fegyvere? No az is csak volt, valami kevés reménye maradt csupán, hogy amint besötétedik, elindul valamerre. Kell itt lennie magyar településnek, vagy táborozó katonáknak is. Ebben bízott.
Néha elbóbiskolt, de aludni nem nagyon mert.
. . .
— Nos, barátom, hogy határoztál?
Ahmed a kérdésre felkapta a fejét, szúrós szemmel nézett Aslan felé, látta most nem tréfál. Választ vár, méghozzá nem is akármilyet.
Eljött hát az idő, a számonkérés ideje.
— Tudod, Aslan… — kezdte Ahmed mély levegővétel után.
— Tudom, hogy nincs pénzed. Elfogyott, akkor… mi mindent tudunk rólad, így aztán nem sok választásod maradt! Ha most azt mondom, holnapig adok időt, hogy meggondold, jössz-e, annak se sok értelme lenne. Jobb az ilyesmin mielőbb túlesni, hidd el! Találd ki, mit mondasz a szüleidnek, gondolom, ötleted az van, mert nem akarod, hogy bajuk essen… holnap indulunk.
— Hova? — kerekedett el Ahmed szeme a rémülettől.
— Nem kell ennyire megijedned, egyelőre megbeszéljük a tennivalókat, remélem okos fiú vagy, nem rontasz el semmit. Talán még jól is kijöhetsz abból, amit elrontottál már egyszer. Gondolj a saria-ra, és nincs miről vitatkoznunk! — és Aslan kilépett a szobából, magára hagyva Ahmedet a gondolataival.
Miről is beszéltek az este? — próbálta felidézni, és egyre jobban megrémült. El kell mennie Aslannal, ha akarja, ha nem, eddig jutott. Még ha lenne is pénze visszaadni azt, amivel tartozik… Hirtelen megvilágosodott, nem, nem pénzzel tartozik.
Eszébe jutott a mondat: „Majd keresünk, ha szükség lesz rád…” Eljött az a bizonyos idő. Hallott már sokfélét az Iszlám Államról, tudta nincs kegyelem senkinek. Vajon mit kell most tennie?
Mit mondjon a szüleinek?
Édesanyja nyitotta rá az ajtót.
— Hallom, holnap elutazol Aslannal az egyetemre. Jól vagy? Biztosan el akarsz menni? Nem kellene még pihenned? — igazgatta a párnákat a gondos anyai kéz.
— Nem, dehogy már jól vagyok, egészen jól, az utazás meg… még nem is biztos — próbálkozott Ahmed meggyőzni magát is arról, amiről tudta, lehetetlen.
— Ugye, jól gondoltam én! — örvendezett az édesanya. — Mondtam én Aslannak, hogy várjatok még egy kicsit. Jó helye van neki is nálunk — nézett reménykedve a fiára.
Ahmed szaporán bólogatott. Sehogyan nem volt ereje kimondani, hogy neki muszáj mennie. Inkább jókor reggel, ha már el kell indulniuk, és ne kelljen elköszönni senkitől. Hiszen sejtette mi vár rá, ott valahol. Aslan fontos megbízatásról beszélt, európai útról. Hátborzongató volt rágondolni is, hogy még egyszer útra keljen, ezúttal esetleg fegyverekkel. Nem, ezt nem akarhatják… összeszorult a torka, kikutat keresett gondolatban merre, hova kellene menekülnie?
. . .
Lassan jött az alkonyat. Jani legalábbis úgy érezte. Aztán körbevette a bársonypuha sötétség. Hirtelen valahol távol a sík vidéken, ahol futtatta a szemét meglátott egy apró kis fényt, épp csak, hogy sejteni lehetett. Elindult hát abba az irányba. Kell ott lennie valaminek, valakiknek, csak magyar szót halljon, fohászkodott az égiekhez.
Hosszú gyaloglás volt, de nem hiába, egy kis házat látott kibontakozni a homályból, annak az ablakából jött a fény, gyertya, vagy mécses lehetett, alig pislákolt. Ahogy közeledett, tervezgette, mit is mondjon. Ezekben az időkben még nappal sem szívesen fogadtak be a házukba ismeretlent az emberek, nemhogy este. Járt az agya, hogy lenne a legjobb. Egyre közelebb ért. Szeme megszokta már a sötétet, lassan minden bokor kirajzolódott előtte, és ott a ház mellett… az nem lehet! Nincs ilyen szerencséje… egy ló álldogált ott. Kikötve sem volt, tépte a füvet, nyereg a hátán. Mintha neki lett volna odakészítve. Egy pillanatra megállt, átsuhant egy gondolat, ha most felugrik rá, nyargalni kezd, azt biztosan meghallják odabent. Úgy kellene elvinni, hogy senki se vegye észre.
Lassan közelített a lóhoz, suttogott neki kedves szavakat, keveset, nehogy valaki meghallja.
A ló fülelt, de csendben maradt, Jani óvatosan vezetni kezdte arrafelé, ahol magas volt a fű, hátha tompítja a lépteket. Lassan haladtak, egyre távolabb került a ház, egy kis lejtőn leérve aztán felpattant a lóra és vágtázni kezdett, hogy mielőbb kikerüljenek a kis fénnyel világító házikó látóköréből.
Másodszor lopott lovat életében. Mindkét alkalommal a szükség vitte rá a tolvajlásra.
. . .
Kora hajnalban Ahmed és Aslan búcsú nélkül távoztak.
Az úti célt csak Aslan ismerte. Gyalog haladtak a folyó felé. Pár óra út volt mindössze az Eufrátesz partján, addig a csónakig, amely már várta őket. Beszállva Aslan bedobta mobiltelefonját a lassan hömpölygő folyóba. A férfi, aki rájuk várt, két telefont vett elő egy táskából, Ahmednek és Aslannak nyújtotta. Ahmedre nézett.
— A telefonod? — a fiú szó nélkül dobta a vízbe, ahogyan Aslan elmondta neki kora reggel. Aztán megkapták az új papírjaikat, ezzel iraki állampolgárok lettek. Ahmed megdöbbent, hiszen az arab nyelvet nem beszélte igazán jól. Említette Aslannak, hogy pár szó mindössze a tudománya, azt a választ kapta, ne aggódjon, beszédre nem lesz szüksége, vagy ha mégis, azt úgysem érti az sem, aki kérdez.
Így csordogált lassan lefelé a csónak az ismeretlenbe, a cél felé. Senki nem mondta neki, de tisztán érezte, talán jobb is, ha nem tudja hova mennek.
. . .
Jani tétovázott, merrefelé vegye az útját, egyet tudott. Szolnokra akar menni, abba a hárembe, vissza kell kapnia Annát bármi áron is. Egész éjjel vágtázott volna, ha ismeri az utat, és ha a ló is bírta volna az iramot.
Kora reggel találkozott egy kisfiúval, aki az út mellett lépegetett. Teheneket hajtott volna, de azok szétszéledtek a vetés felé, ijedten keresgélte őket.
— Merre van Szolnok? — kérdezte Jani, reménykedve, hogy egész éjjel jó irányban haladt.
— Egy óra lehet így lóval, de a török… — lemondóan legyintett a kezével a fiú.
— Hála Istennek! — örült Jani a jó hírnek. — Segítek neked összeszedni a teheneket.
— Van nálam egy kis kenyér, meg szalonna — kiáltotta utána a fiú örömmel.
Falatozás közben apróra kikérdezte a fiút a törökök szokásairól, merre járnak, milyen időközönként jönnek-mennek a katonák. Megtudta, hogy nem nagyon mozgolódnak mostanában, valami hírt kaphattak otthonról. Olyan, mintha elmenni készülnének.
Ezt hallva gyorsan elköszönt, félt hogy nem találja meg Annát, ha magukkal viszik, oda lesz minden reménye.
. . .
Ahmed egész úton azon gondolkodott hogyan szabadulhatna nehéz helyzetéből, nem látta a kiutat. Arról már hallott, hogy hova mennek, lassan a cél is kirajzolódott előtte, robbanószerkezetről volt szó, de nem nagyon értette.
Aslan közelebb hajolt hozzá.
— Nem sok választásod lesz, amit mondanak, aszerint cselekszel, megértetted?
— Mit, mit kellene ebből értenem?
— Ha kiszálltunk megkapod a mellényt és beülsz az autóba!
— Mi… milyen mellény, milyen autó?
Hirtelen világos lett előtte minden, eszébe jutottak az öngyilkos merénylőkről szól híradások. Szóval ezt akarják most vele? Elsápadt. Nem, ezt ő nem csinálja végig. Biztosan tudta, hogy nem akarja mások halálát, és ő sem készül még a túlvilágra, mondjon bármit a saria… élni szeretne még. Élni!
— Nemsokára megérkezünk — mondta Aslan és biztatóan tekintett Ahmedre, aki egyre sápadtabban ült a helyén.
. . .
Jani már látta a város első házait, szerencsésen sikerült elkerülnie a török őrséget. Úgy tűnt, nagy a fejetlenség közöttük. Mintha menekülnének, volt, aki ládát cipelt, mások igen gyorsan keresték a dél felé vezető utakat, kérdezgették egymást.
Jani félreállt, egy helybeli lakostól kérdezte:
— Mi történik itt?
— Tudja a fene — vonta fel a vállát a férfi —, ezek mindig mennek valahova. Viszik az egész holmijukat, amit összeraboltak, még a háremet is felpakolják, azt hallottam reggel. Csak mennének már mielőbb!
— A háremet is, azt mondtad?
— Persze, majd itt hagyják azt a sok szép lányt… — mosolygott a kérdezett.
Jani megdöbbent, csak Annát látta maga előtt, hirtelen nem törődött semmi veszéllyel, sem magyarral, sem törökkel, vágtatott mindenen keresztül, amerre a hárem kapuját sejtette. Amint odaért hirtelen megtorpant, Pétert látta a kapuban. Péter is meglepődött, azt hitte, Jani ott maradt holtan a Tisza partján.
A döbbenetből Péter tért magához először. Neki szigorú parancsa volt, hogy Anna közelébe ne engedje Janit, sok aranyat kapott ezért, úgy gondolta, most megszolgálja.
A kocsi, amelyen Annát vitték ekkor kanyarodott ki a kapun. Kirántotta a kardját és pontosan célzott.
Jani teste élettelenül fordult le a lóról.
Péter Anna kocsija mellé lépett, benézett. A lány kisírt szemekkel nézett vissza rá.
— Haja szála se görbülhet, úgy vigyázzatok rá! — ismételte a török szavakat. — Esztendőre fiút szül neki — intett fejével az elől vágtató török irányába.
Követte őt zsákmánya hazája felé.
. . .
Ahmed sápadtan lépett ki a csónakból. Tudta mit fog mondani.
Már várták. Minden úgy zajlott, ahogyan Aslantól hallotta, ott volt egy csomagban az a bizonyos mellény és várta az embercsempész is.
A rövid utasítás arról szólt, hova kell mennie és hogyan. Részletesebb volt az a magyarázat, amit Ahmed már alig hallott.
— Megértetted? — kérdezte a gépkocsivezető. Ránézett és már világosan látta, hogy nem is embercsempésszel van dolga, valaki más az, aki elviszi őt arra a bizonyos helyre.
— Nem, nem értem, és nem is akarom! Én nem megyek oda, és nem… nem teszek semmit! Nem is értem, hogy kerültem ide, mit akarnak tőlem!
— Tedd a dolgodat, vagy másfelé indulunk.
— Akkor induljunk másfelé! — nézett határozottan a sötét szemekbe.
— Te akartad! — az arab férfi belökte Ahmedet az autóba és gázt adott.
Két nap telt el mióta Ahmed eltűnt otthonról.
Szülei nem értették, hogy lehet, hogy fiuk csak úgy, búcsú nélkül elhagyta őket, ilyen még nem történt soha. Édesanyja sírdogált kicsit, aztán telt az idő. Azzal vigasztalódtak, hogy biztosan ír, vagy üzen valakivel. Talán Aslannak lehetett valami sürgős dolga.
Este bekapcsolták a televíziót, már csak a hírek miatt is.
Naponta volt valami érdekes, politikai téma, menekültekről szóló híradás. Mindig kíváncsian nézték. A mai hírekben kegyetlen kivégzésekről beszéltek, amit az Iszlám Állam terroristái követtek el.
Képek sorjáztak, fiatal fiúk, akik nem követték őket, vagy épp keresztények voltak, ott térdeltek vagy öten. Sorban hullottak a fejek, de előtte elrettentésül felemeltették velük az arcukat, hogy lássa mindenki, kik kerültek sorra.
Az édesanya felsikoltott:
— Nézd, Ahmed, a mi Ahmedünk!
Bizony jól látta…
Vége
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Sonkoly Éva
