Apáti Kovács Béla : Mikulás szakálla

Nyomtatás

A kis csintalan krampuszok egyik éjjel, meggondolatlanul jó tréfának vélve, levágták a Mikulás szakállát.

Reggel, tisztálkodás közben, amikor a Mikulás a tükörbe nézett, ijedten látta, hogy hiányzik ékessége.

— Azt a nemjóját — kapott az arcához. — Maholnap indulnom kell a gyerekekhez. Milyen az a Mikulás, akinek nincs szakálla? Arra meg már nincs idő, hogy megnövesszem. Egy hét múlva be kell fogni a szarvasokat a szán elé, és elindulni a világ számos országába, ahol az apróságok türelmetlenül várják az ajándékokat.

— Krampuszok, nem tudjátok, mi történt a szakállammal? — kérdezte csintalan segítőire nézve.

— Nem tudjuk, Mikulás — válaszolták azok kuncogva. A világ pénzéért nem árulták volna el, hogy ők voltak a tettesek. Már csak azért is, mert féltek, akkor nem mehetnek a világkörüli útra öreg barátjukkal. Ennek fele sem tréfa! Még képes lesz megkérni az őzeket, hogy ők kísérjék el.

Mikulás sejtette, hogy a krampuszok tették vele ezt a csúfságot. Gondolta, jól megtréfálja a rosszaságokat. Úgy tett, mintha beletörődött volna, hogy az idei télen szakáll nélkül fogja végigjárni a rengeteg házat, ahol kisgyermek lakik.

A krampuszokat is meglepte a Mikulás nyugalma. Ez egy kicsit kezdte aggasztani az elkövetőket.

— Mi lesz most? — kérdezgették egymástól. — Butaság volt levágni a Mikulás szakállát. Tegnap láttam, hogy vett egy álszakállt az erdei boltban, ami éppen úgy néz ki, mint az eredeti. A gyerekek nem fogják észrevenni, hogy nem igazi. Mégiscsak jobb lenne bevallani mindent, mielőtt úgyis kiderül a tettünk, mert akkor jaj nekünk! — így morfondíroztak elbújva az ajándékok raktárában.

— Hol vagytok, krampuszok? — szólította őket a Mikulás. — Gyertek elő, ne bújkáljatok! Nemsokára indulnunk kell, és még a csomagok nincsenek készen.

Megijedtek a krampuszok, azt hitték, a Mikulás azért keresi őket, mert rájött, ki vágta le a szakállát.

Valójában még ő sem tudta, hogyan tréfálja meg a krampuszokat. Most ezen nem is igen ért rá gondolkodni. Úgy tervezte, hogy majd az ünnepek után kisüt valami jó tréfát, amely jól megleckézteti a csínytevőket.

Úgy hozta a véletlen, hogy amikor a krampuszok remegve előjöttek a raktárból, a Mikulás kezében éppen egy jókora virgács volt. Kétszer-háromszor megsuhintotta azt, mintha csak próbálgatta volna, mekkorát lehet vele ütni.

Azok szegények meg azt hitték, el akarja fenekelni a szakáll levágókat.

Jajgatva, könyörögve bevallották bűnüket:

— Kedves Mikulás, nagyon kérünk, bocsáss meg nekünk. Ígérjük, soha többé nem teszünk ilyet, hogy míg alszol, levágjuk a szakálladat. Mi voltunk azok, akik ezt a rosszaságot elkövettük. Már nagyon megbántuk és szégyelljük magunkat. Ugye nem versz meg bennünket?

A Mikulás elnevette magát.

— Úgy, hát ti tettétek ezt velem? Bizony nagyon megérdemelnétek, hogy elnáspángoljalak bennetek. Most az egyszer még megbocsátok, mert őszinték voltatok, ha siettek és segítetek a csomagolásban, nem lesz büntetés. De, ha csak egyetlen rosszaságot is elkövettek még, bizisten csúnyán megjárjátok. Munkára fel! Holnapig mindennel el kell készülnünk.

A krampuszok úgy dolgoztak, mint a motolla. A kezük egy pillanatra sem állt meg. Megkönnyebbültek, és nagyon örültek, hogy megúszták a virgácsolást.

A nagy munka közepette az egyik krampusz halkan megjegyezte:

— Azért mégiscsak jó ember a Mikulás.